2013. december 31. | tothszk

Józan László, az ország Mauglija

Hosszú utat tett meg a Vígszínház színpadáig. A Prima Junior díjas színész Kárpátalján született, és ott fertőzte meg a színpad varázsa. A legtöbben A dzsungel könyve című előadás Mauglijaként ismerhetik. László a kezdetekről is mesélt a Marie Claire-nek.

Emlékszel az első színházélményedre?

Már tizenhárom-tizennégy évesen mesét mondtam, és szavalóversenyekre jártam. Onnantól volt tudatos, hogy színpad a cél. Talán ez az a kor, amikor egy gyerek amúgy is elgondolkodik azon, mi az, ami foglalkoztatja. Attól kezdve csak erre koncentráltam. Az első konkrét színházélményem egy beregszászi előadás volt, eljöttek hozzánk a középiskolába.

Sűrűn volt aztán lehetőséged ilyen élményeket magadba szívni?

Az otthon töltött utolsó öt-hat évben majdnem minden beregszászi bemutatót láttam. Ez viszonylag gyakorinak számít az ottani lehetőségekhez képest.

Biztosan ezek az előadások is hozzásegítettek a felvételi anyagod összeállításához a Színművészetire. A felvételivel kapcsolatos rémhírek és anekdoták hozzád is eljutottak?

Mindenki azt mondta, hogy túl fiatal vagyok. Tizenhét évesen érettségiztem, és utána egy évet kihagytam. Ahogy nagykorú lettem, rá egy hétre már ott voltam a Színművészeti első rostáján. A beregszászi színházban, ahol mindenes voltam, próbált mindenki felkészíteni arra, hogy elsőre úgysem fog sikerülni – főleg nem ennyi idősen. Közben én tudatosan készültem, abban az egy évben minden szabad időmet arra szántam, hogy a maximumot ki tudjam hozni magamból.

Elégedett voltál magaddal a felvételin?

Nagyon zavarban voltam. Amikor megkérdezték, hogy melyik Hamlet-monológot szeretném elmondani, akkor annyit sikerült csak válaszolnom, hogy az egyiket. (nevet) Mivel nem tudtam pontosan, hogy mire számítsak, így csak sodródtam az első rostán. Aztán a megilletődöttségem is hamar elmúlt. Azt éreztem, hogy kíváncsiak rám, és ez megnyugtatott.

<

A sikeres felvételid után Marton László, Hegedűs D. Géza és Forgács Péter osztályába kerültél. Milyen osztályközösségetek volt?

Szerintem jó osztály voltunk. Sajnálom, hogy hamar szétszéledtünk, és a diploma után már nem születtek közös produkciók. Persze nálunk is volt klikkesedés, voltak kis csapatok a közösségen belül, de amikor dolgozni kellett azt mindenki komolyan vette. Egymást segítve.

Kihagyhatatlan pont az egyik első fontos szereped, A dzsungel könyve Mauglija. A farkasok közt ember, emberek közt farkas fiúként még ma is, havonta többször láthatunk a Pesti Színházban.

A Színművészetiről járhattunk a Vígszínház előadásaira, így jutottunk el a Pestibe is, akkor láttam először a Dzsungelt. Akkor még nem tudtam, hogy be kell majd ugranom a szerepbe, egyszerűen kíváncsi voltam, én is ezeken a dalokon nőttem fel. A Pofonofont a rádió is játszotta, így hozzánk is eljutott. Nagyon izgatottan mentem aztán az első próbámra. Akkor nem gondoltam, hogy ez lesz az egyik legmeghatározóbb szerepem az első években. Egy bizonyos idő után elkezdtek sokan ehhez a figurához kötni.

Fel lehet azt ésszel fogni, ha az ember egy színháztörténeti pillanat szerves részévé válik? Gondolok itt az ezredik A dzsungel könyve előadásra, és például arra, amikor a zeneszerző, Dés László először megmutatta nektek a kerek előadásszámra készült új dalt az egyik próbán.

Akkor ezt nem így éltem meg. Most úgy hiszem, hogy évek múlva egy olyan előadást fognak emlegetni magyar rekordként a szakkönyvek, aminek részesei voltunk. Azért persze hatalmas élmény volt, amikor az ezredik kapcsán elindult az „őrület”. Próbáltuk az új dalt, televíziós műsorokba jártunk, nagy médiafigyelmet kapott a produkció.

Egy ezredik előadás hangulata biztosan sokkal felfokozottabb.

Főleg mert akkor énekeltem el az új dalt. Az első felvonás alatt a takarásban hozzám sem lehetett szólni, nagyon akartam, hogy méltón szólaljon meg az első felvonás új fináléja. Ott volt mindenki, aki részt vett az előadás létrehozásában, és színpadra lépett a tizenhét év alatt.

2013 számodra sok újdonságot tartogatott, túl Maugli új dalán. Színpadra léptél a Szegedi Szabadtéri Játékokon, az Arénában és egy tévésorozatban is kipróbálhattad magad.

Két dolgot akartam, amikor a 2013-as évre gondoltam. Játszani a szegedi szabadtérin és forgatni. Mindkettő sikerült. Az agyadban kell helyre tenni ezeket a dolgokat, és akkor megtörténik. Az István, a király hatalmas élmény volt több ezer fős közönség előtt. A Barátok közt is új tapasztalat, ilyet még nem csináltam. Szerettem azt az időszakot.

Inspiráló, vagy inkább fárasztó egy idő után, ha reggel forgatsz, napközben próbálsz, este pedig színpadon vagy?

Az első néhány forgatási napon ezt még nagyon élveztem, aztán azért néha elfáradtam. Nem könnyű reggel 6-kor kelni, ha tudod, hogy éjjel 2-kor tudsz majd lefeküdni. Így kevés alvással is arra kell törekedni, hogy mindenhol a maximumot adjam – a színpadon és a stúdióban is. Magamnak is meg akartam felelni.

Foglalkozni tudtál magaddal ebben az időszakban is? Gyakran jársz edzeni, ezt akkor is sikerült teljesítened?

Kevesebb időm volt erre, mert naponta kellett készülni a színházi próbák mellett a forgatásokra is. A Vígszínházban egyik próbaidőszakból kerültem át a másikba, majd a harmadikba.

Az edzésben mi hajt a legjobban? A végeredmény, vagy maga a folyamat?

Mindkettő. Elkezdesz odafigyelni arra, mi jó a testednek.

Szilveszterkor két Popfesztivál40 című előadást játszotok a Vígben, aztán együtt köszöntitek az új évet. Lesz valami különleges fogadalom?

Igen, fontosnak tartom, hogy tisztában legyek azzal, hogy egy adott időszakban mik a céljaim. Most is lesznek fogadalmak, és azon leszek, hogy ezek az elhatározások is sikeresek legyenek.

Fotó: Kirschner Anna

Szólj hozzá te is!

Kapcsolódó cikkek

Még több Kultúra