Speciálisnak nevezhető a szakotok a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, a színjátszás és a mozgás egyaránt fontos szerepet játszik a képzésben. Neked kezdetekben, az egyetem előtti időkben melyik volt a dominánsabb?
Drámatagozatos gimnáziumba jártam két évig, így számomra a színjátszás volt a meghatározó. A mozgásra csak annyi figyelmet fordítottam, amennyit egy drámatagozatos gimnázium megkíván. Az egyetem éppen ezért először nagyon különös volt, de az osztályban hála Istennek nem én voltam az egyetlen, aki előtte nem foglalkozott komolyabban a mozgással. Egy egészen más világot ismerhettünk meg, ami már akkor nagyon megtetszett.
Mi volt az első darab, amit vizsgaelőadásként megcsináltatok?
A Hippolütosz volt az első, amellyel színészmesterség-órán foglalkoztunk, majd Beckett-egyfelvonásosokkal folytattuk. A Hippolütosz másfél évig készült, több verzió született. Előbb jeleneteket csináltunk, aztán később jeleneteket rendeztünk egymásnak. Talán még ma is el tudnám mondani azt a szöveget.
Ez az öt év biztosan sokat változtatott a színházról való gondolkodásmódodon. Van olyan hazai alkotó, aki nagyon meghatározó számodra?
Nagyon kevesen csinálják idehaza azt a fajta színházat, amit mi tanulunk. Az osztályfőnököm, Horváth Csaba munkáját már az egyetem előtt is ismertem, több előadását láttam a debreceni színházban. Korábbi osztályából került ki a Forte Társulat tagjainak jelentős része. Amiket tőlük láttam, és amelyeket Horváth Csaba rendezett, mind csodálatosak voltak. Már akkor úgy éreztem, hogy én is ezzel szeretnék foglalkozni. Aztán elindult ez a szak. A szak, amitől azért az elején kicsit féltünk, de én nagyon bíztam az osztályfőnökömben. De Zsótér Sándorral is nagyon szerettünk együtt dolgozni az egyetemen, hatalmas találkozás volt. Elképesztően inspiráló, ahogyan ő a színházról gondolkodik. Ide sorolnám még Székely Gábort is, aki szintén különleges szemléletmódra tanított minket. Benne az a csodálatos, ahogy bizonyos dolgokról vélekedik. Mindent tud a színházról, mégis jámbor alázattal van iránta.
Hogy kell elképzelni nálatok egy munkafolyamatot? A Toldit például, ahol Arany János sorai keverednek Horváth Csaba koreográfiájával?
Mozdulatainkkal megteremtettük az első énekben elbeszélt miliőt. Haladtunk szép sorban, énekről énekre, megvalósítottuk a szituációkat mind verbálisan, mind mozgásban. Hol egyik, hol másik kerekedett felül, de mindig segítette egymást a kettő. Egy jófajta szövetként forrtak össze a végére.
Szerencsés vagy, hiszen a gyakorlati idő alatt számos színházban és társulatban kipróbálhattad magad, különböző látásmódú rendezőkkel és koreográfusokkal dolgozhattál együtt. Most, hogy kitárult előtted a világ, és több műfaj is hatott rád, mit gondolsz, mi lesz a te utad? Maradsz a fizikai színháznál?
Nagyon sok műfaj foglalkoztat, de az biztos, hogy a fizikai színházi vonalat soha nem szeretném abbahagyni. De szeretem azt is, ha csak táncolok, szeretem azt is, ha csak színészként vagyok jelen egy előadásban. Mindenféle előadói attitűd érdekel a színházban, mert mindnek van igazsága, azért léteznek, és ezek mind érdekesek.
Nézőként mindig azt érzem, ha színpadon vagy, nagyon erős bátorság sugárzik belőled, bátran létezel a deszkákon. Van, amitől félsz?
Persze. Én nem próbálok könnyen. Ha előadás van, és már eljutok egy olyan szintre, hogy biztonságban érzem magam, akkor könnyebben fedezem fel, mi van még az adott szituációban, mert van egy biztos alap. Elsőre minden félelmetesnek tűnik, kevés olyan dolog van, ami zsigerből jön, a többiért meg kell dolgozni. Ez egyszerre nagyon nehéz, nagyon félelmetes, de nagyon szép is. Megijedek, amikor szembesülök azzal, hogy mit kell majd megvalósítanom, az ismeretlentől félek. De elkezdek rajta dolgozni, ez a félelem eltűnik, és nagyon élvezetessé válik.
Pár hónap és lezárul életed egy nagyon fontos időszaka. Sokat gondolsz erre, vagy inkább még a mának élsz?
Belegondoltam már sokszor, nagyon furcsa, hogy vége lesz az egyetemnek. Nem is tudnék csak a mának élni, egyfolytában a diplomamunka és a szakdolgozat jár a fejemben. Minden csupa határidő, nehéz lenne elfelejteni, hogy valami mindjárt lezárul. Az egyetem egy nagyon erős védőfal. Hiába nincsenek már óráim, és azt csinálom, amit diplomával a kezemben is fogok, de még egyetemistaként. Ez ad egy kis támogatást. Utána már csak én leszek. Ez elég ijesztő, de megküzdök ezzel is.
Fotó: Kirschner Anna
