Mi már láttuk: A könyvtolvaj

Mi van, ha már csak a gyerekek merik azt tenni, amit szívük szerint tennének? Ha a félelem mindenki mást megbénít. Itt egy költőien fogalmazott válasz – A könyvtolvaj című filmből.

Havas tájat látunk és hallgatjuk a film narrátorát – ezek az első képsorok. Olyasmit mond, ami nem hat újdonságként, de jobb elfeledkezni róla. A narrátor kilétét ugyan nem fedi fel, mégis nyilvánvaló, kicsoda. A provokáció, amely szavaiból árad, végigkíséri, realitásából elemeli a történetet. Ezen a ponton akár el is bizonytalanodhatnánk. Itt erősen az érzelmeinkre szeretnének hatni. Engedjünk-e a sodrásnak?

Akadnak filmek, amelyek úgy ragadnak magukkal, mint gyerekkorunk meséi. Felnőttként ugyan mérlegelünk, kibúvókat keresünk, miért nem tudjuk befogadni mégsem vagy nem eléggé. Pedig talán csak hagyni kéne. A könyvtolvaj ilyen alkotás. A regény, amelyből az adaptáció készült, önálló életet él, mint ahogy a film is. Annál komolyabb erénye nem lehet egy adaptációnak, minthogy önállóan képes létezni, összehasonlítás, prekoncepció nélkül, azaz alanyi jogon életképes. Igazából nem lényeges, hogy a film „nyersanyaga”, Markus Zusak 2005-ben megjelent bestsellere jó vagy rossz. Itt egy új történet indul. Poétikus képekkel, időt adó lassú ritmussal, John Williams remek zenéjével.

Megriadhatunk, ha elolvassuk a dátumot és a helyszínt: 1938 Németország. Már megint egy háborús film! De a történelmi környezet csupán háttér – ha mégoly erős is! – ahhoz, hogy általános emberi félelmeink, dilemmáink, felemelkedéseink hétköznapiságával szembesüljünk.

A történet főhőse egy kilencéves kislány. Az édesanyjával és az öccsével utazik a vonaton, közben énekelget. Ez a látszólag eseménytelen helyzet gyorsan felbolydul. A kislány magára marad, illetve nevelőszülőkhöz kerül egy német kisvárosba. Lieselt Sophie Nélisse olyan mértéktartó finomsággal formálja, hogy nem pusztán különleges szépsége miatt figyelünk rá. A nevelőszülők közül az apa az, aki egyből megtalálja a hangot a kislánnyal. Geoffrey Rush elnyűtt kisemberként tűnik fel a szerepben, tétova és esetlen, tán még némi alkoholillat is terjeng körülötte. Lehetne elnagyoltnak nevezni a melegszívű, ám tehetetlen kisember karakterét, de tudjuk, hogy hasonló elnagyolt figurák igenis léteznek. Geoffrey Rush pedig annyi apró gesztust tesz hozzá, hogy hitelessége megkérdőjelezhetetlen. A Ragyogj!című film Oscar-díjas sztárja olyan alázattal teszi a dolgát, hogy már ezért érdemes a filmre beülni.

Az anya szikár, tömbszerű alakját Emily Watsontól kapjuk. Zseniálisan! A lelkét, a reakcióit úgy koptatják, porlasztják, végső soron pedig életre keltik az események, hogy egyszer csak valami megváltozik a tekintetében. Ereje, színe lesz.

És persze a történelmi helyzet, amelyről annyi mindent hallott a világ. De hogy a náci Harmadik Birodalomban a hétköznapi emberek miként élték meg, arról viszonylag keveset. Az ő félelmeiken keresztül látni a diktatúra születését és teljes tébollyá válását több mint tanulságos. Vajon hol kap végzetes találatot az emberi szuverenitás? A kisváros lakói sugárzó arccal, ünneplőbe öltözve vonulnak az éjszakai nagygyűlésre, ahol a szónok a birodalom mindenek fölött álló nemzeti értékeiről és azok szükségszerű megvédéséről harsog teli torokból. Máglyára vetik a tiltott irodalmat, és végignézik, míg a bűnös könyvek szénné égnek.

Liesel marad egyedül az utcán, és egy könyvért nyúl a parázsba. Leginkább azért, mert kilencéves koráig nem tanult meg olvasni, nevelőapja a pincében a falra rajzolt ábécé segítségével tanítja neki a betűket, és számára az olvasás a lelki túlélést jelenti.

A történetnek kétségtelenül akadnak meseszerű szálai is. A család egy zsidó fiút bújtat, ami abban az időben nem számított kivételes dolognak, ám Liesel és Max kapcsolatának íve mégis kicsit eltávolodik a realitástól. A végkifejlet pedig több olyan csavart is hoz, amely a dráma ellenére kicsit meseszerű.
Ezzel együtt is: a film fegyelmezetten egyensúlyoz a jó ízlés határain belül. Valószínűleg ez a rendező következetességének, mértéktartásának is köszönhető. Brian Percivalról eddig nem lehetett sokat tudni, ő rendezte a Downton Abbey című sorozat több epizódját.

A könyvtolvaj a szavak erejéről, egy kultúra túléléséről is szól. Liesel könyveket lop a polgármester házából, ahová a polgármesterné jóindulatának köszönhetően be-bejár olvasni. Max félig öntudatlanul Liesel felolvasásait hallgatja, ez tartja életben.

De ne is vegyük végig a film cselekményét, mert ebben az esetben a történelmi díszlet, sőt a cselekmény is csupán kellékei olyan belső lelki folyamatok bemutatásának, amelyeket lehet túlzóan lírainak, esetleg klisészerűnek nevezni, ám tény, hogy az emberekben lejátszódó lelki folyamatok nagyon is hasonlóak, a félelem természetrajza minden korban ugyanaz, a történelem pedig gyakran ismétli önmagát.

Premier: január 30. (InterCom)

Szólj hozzá te is!

Kapcsolódó cikkek

Még több Kultúra

Mintha meglesnénk Adyt és Lédát a párizsi lakásukban bárnai péter

Mintha meglesnénk Adyt és Lédát a párizsi lakásukban

Egy falmászó klubban is lehet fesztivál – PLACCC Fesztivál 15. PLACCC Fesztivál

Egy falmászó klubban is lehet fesztivál – PLACCC Fesztivál