Hajduk Károly: Hosszas önmarcangolásra nincs idő

2014. február 25. |

Színházba kevesebbet járók több sikeres filmben is találkozhattak vele, például a Fekete kefében vagy legutóbb az Isteni műszakban. Mi nemrég színházban láttuk, és a szavunk is elállt.

Hajduk Károly három éve igazolt át a Katona József Színháztól a Bodó Viktor vezette Szputnyik Hajózási Társasághoz, ami a hazai farkastörvényeket és a függetlenek kilátásait tekintve elég bátor lépésnek tűnt. Komoly szerepeket, díjakat, patinás fővárosi színházat és sikeres filmeket is kipipált már, és bár soha nem tolakodott a reflektorfénybe, mégis korosztálya egyik legnagyszerűbb színművésze, akit nézni is, rendezni is öröm. Mi legutóbb a Párnaember című előadásban láttuk: Jankovics Péterrel alkotnak benne felejthetetlen testvérpárost. Aki megnézné, aznapra már ne nagyon tervezzen más programot, kíméletlen darab, olyan mázsás teher, mint semmi az utóbbi időben. Mi szóltunk.

Volt mostanában érzelmileg ennél megterhelőbb előadásod?

Nem, mostanában biztosan nem. Jelen pillanatban messze ez vesz igénybe a legjobban. Ha sikerül jól játszani, elég kimerítő.

Nehéz, összetett munka ez nézőként is, hosszú időre legyalulja az embert. Mint színészi feladat milyen volt?

Kihívás, de nyomasztó. A legnehezebb részén azért mi már túl vagyunk, nem érezzük már annyira a téma borzalmát, a próbafolyamat során ezeken sokszorosan átmentünk, egy-egy előadáson pedig már nem az újdonság erejével hatnak a jelenetek – áthelyeződtek a súlypontok, inkább a viszonyokra próbálunk figyelni. Érzelmileg pedig egészen máshogy kell megközelíteni ennyi borzalmat.

De mégis mit történik egy-egy Párnaember-előadás előtt, után?

Reggel eleve ezzel kelsz, viszed magaddal egész nap. Ez normális. De éppen a téma durvasága miatt nem tudsz vele folyamatosan foglalkozni, nem is lehet – nem engedheted meg magadnak. Ha jól játszottunk aznap, akkor örülünk, ha annyira nem, akkor meg inkább arra koncentrálunk, miért ment gyengébben, és mitől lesz legközelebb jobb. Hosszas önmarcangolásra nincsen se idő, se energia.

Milyen a Péterrel együtt játszani?

Jó. Dolgoztunk már együtt korábban, de ilyen típusú közös munkánk még nem volt. Tanuljuk. Most térképezzük fel egymást.

Párnaember (író: Martin McDonagh, rendező: Radnai Márk): a 011 Alkotócsoport, a Szputnyik Hajózási Társaság és a FÜGE Produkció közös előadása. Legközelebb: március 1., március 28., Jurányi Inkubátorház

Azt írod, mondod valahol, a Szputnyikhoz való leszerződésedet a Katonából a független műhelyek felvirágzásának reménye motiválta. Hogy micsoda?

Három évvel ezelőtt, amikor ide szerződtem, már akkor is ironikusnak szántam a mondatot, reménytelinek éppenséggel nem volt nevezhető a függetlenek helyzete.

Világos. Mondjuk jobb azóta sem lett.

Nagyjából a fennmaradás vágya hajtja a kisebb társulatokat– bizonyos esetekben a nagyobbakat is –, és hogy a lehetőségeiből mindenki a legjobbat hozza ki. A független szcénában túlságosan hosszú távra előre tervezni nem lehet, és elég nehéz jó érzéssel beszélni a jövőről. Ezért is tiszteletre méltó, hogy ezek az emberek, társulatok ennek ellenére próbálják tenni a dolgukat, színházat csinálnak.

Ez igényel valamiféle új stratégiát, új attitűdöt vagy munkastílust a részedről?

Öt évvel ezelőtt én még egy teljesen másfajta struktúrában dolgoztam, egy nagy színházban. Egészen másfajta létezés a mostani. Nincsen stratégiám a bizonytalanságra, és nincsen biztonsági játék. A jövőben sem kívánom megkötni azokat a kompromisszumokat, amelyeket eddig sem, tehát csak pénzért nem szeretnék olyan felkérésekre, munkákra igent mondani, amelyeket amúgy nem vállalnék. És mivel egészen idáig tudtam magam tartani ehhez, már önmagában ezért hálás lehetek.

De hogy mertél felállni a Katonából? Miért? A Bodó Viktor miatt?

Sok oka volt. A Viktor húzóok volt, kétségtelenül. Mi előtte a Katonában is dolgoztunk már együtt. Nekem ő nagyon hiányzott szakmailag, és ő is mondogatta egy időben, hogy örülne a közös munkának, amire akkoriban nem tudtam érdemben reagálni. Aztán egyszer csak azt éreztem, hogy muszáj mozdulnom. Ha nem megyek valamerre, akkor be fogok punnyadni, elkényelmesedem. Szakmailag és emberileg is. És nagyon-nagyon érdekelt, hogy a Viktorral ez a szputnyikos létezés milyen – máshová nem is mentem volna. Ha a Szputnyik nincs, akkor nem biztos, hogy felállok.

Mit tud a Bodó?

Számomra nagyon fontos közös munkáink voltak előtte. Azt hiszem, azok neki is fontosak voltak. Imádom, ahogy gondolkodik a színházról, és imádom, ahogy színházat csinál. Na nem mintha a Katonában nem dolgozhattam volna együtt nagyon komoly rendezőkkel – a Zsámbékival, a Gothárral, a Zsótérral, az Ascherrel stb. –, de pont összetalálkozott bennem az az érzés, hogy mozdulni kell, a Szputnyikkal. A Katonában mindenesetre előbb mondtam fel, és ha utána nem mond igent a Viktor, elég nagy bajba is kerülhettem volna. Ezt akkor vállaltam.

És azóta minden visszaigazolta, hogy jól döntöttél?

Nem, természetesen nem minden. De a mérleg még mindig és folyamatosan arra billen, hogy menjek tovább ebbe az irányba.

Zenélni zenélsz még? Írsz zenéket, énekelsz?

Nem úgy alakultak az utóbbi évek. Valahogy kikopott az életemből.

Ezt elég bánatosan mondtad.

Nem örülök neki, tényleg nem, de most a beszélgetésünk után nem fogok elkezdeni dalt írni. Talán majd egyszer.

Reflex (író: Závada Péter, rendező: Kovács D. Dániel): Szputnyik Hajózási Társaság. Legközelebb: március 30., Jurányi Inkubátorház

Érdekelne még, hogy honnan gyűjtesz sikerélményt, dicséretet, ami nem a Viktortól vagy a kollégáktól jön. A kvalitásaid és a szakmai sikereid alapján akár lehetne veled tízszer ennyi interjú is, pipiskedhetnél többet a sajtóban, ünnepelhetne jobban is a média.

Azt hiszem, nem vagyok erre alkalmas alkat. A színházon kívüli közszereplésre gondolok.

Ez igaz. Éppen ezért kérdezem, hogy milyen csatornákról jön be, amit más a villogásból szokott begyűjteni.

Mondják nézők. Nem sűrűn, de mondják. Annak örülök. A Szputnyik ráadásul nem is játszik olyan sokat, de a legutóbbi előadás után például egy idős úriember nagyon őszintén és nagyon kedvesen megdicsért.

Van olyan előadás, amit nem láttál, de mindenképpen meg akarsz nézni?

Igen, A Dohány utcai seriffet (FÜGE).

Fotó: Nagy Gergő, Bartha Máté

Szólj hozzá te is!

Kapcsolódó cikkek

Még több Kultúra

Siker határokon túl: Győri Noémi fuvolaművész fuvolaművész

Siker határokon túl: Győri Noémi fuvolaművész