Apai részről ecuadori származású vagy. Eddigi életed során ezt előnyként vagy hátrányként élted meg?
Gyerekként, tinédzserként nem volt könnyű, hisz fiatalon az ember szeret a többséghez hasonlítani. A nevemért például megküzdöttem – talán ma ezért is ragaszkodom hozzá annyira. De most már örülök, és büszke vagyok a származásomra! Ehhez az érettségi után Ecuadorban töltött egy évre volt szükségem. Az az év döbbentett rá, hogy igen, én magyar vagyok, és igen ecuadori is vagyok, ugyanannyira mindkettő, nem félig ilyen és félig olyan. Szeretem, hogy latin vagyok. Lökött, pörgős, imádok táncolni, énekelni. Ez valójában egy olyan előny, ami a születésemtől fogva megadatott.
Honnan a kötődésed a színházhoz?
Korán, már hat évesen eldöntöttem, hogy színész leszek. A színház mindig elvarázsolt. Vonzott a sokszínűség, hogy mások bőrébe bújhatok. De sajnos nem éreztem elég bátorságot, hogy felvételizzek a Színművészetire, így egy nagyobb kitérő után találtam a pályára. A Kertészeti egyetemre jártam, amikor a párom – aki azóta már a férjem – elkezdett biztatni, hogy próbáljam meg, váltsam valóra az álmom. Megpróbáltam, elvégeztem a Gór Nagy Mária Színitanodát és most itt vagyok.
2008-ban alapítottátok a Teatro Surreal társulatot. Hogyan született meg az ötlet és a koncepció?
2007-ben végeztünk, akkoriban nem igazán szerződtetek fiatal színészeket. Ez hozta az ötletet. Épp akkortájt mentem ki Ecuadorba, és gondoltam hozok egy latin-amerikai drámát. Hoztam, lefordítottam, Sztarenki Pál, a színészmesterség tanárunk elolvasta, és tetszett neki, úgyhogy Boros Ádámmal és Pásztor Mátéval nekikezdtünk. Felkértük a művészi beszéd tanárunkat, Miklósy Juditot, hogy felügyelje a rendezést, így állítottuk színpadra az Egy csokor Ecuadort. Érdekesség, hogy az író, José Martínez Queirolo mindenféle jogdíj nélkül bocsátotta rendelkezésünkre a darabokat, és nagyon örült, hogy akkor már világhírű műveit Magyarországon is megismerik.
Vagyis a koncepciótok a hazánkban még ismeretlen dél-amerikai darabok bemutatása volt.
Igen, ez volt a kiindulópont, és mára már egy fix több száz fős nézői táborral bírunk. Kortárs darabokkal is bővítettük a repertoárt. Bővült a csapat is: Korcsmáros Andrással, ő írt és rendezett is már nekünk, illetve Pintér Szilviával. De természetesen minden előadáshoz hívunk meg színészeket vagy rendezőt, attól függően, hogy mit viszünk színpadra. A Dreambegisztánhoz például Nádas Gábor Dávid csatlakozott.
Jelenet az Egy csokor Ecuador – Montague és neje című darabból
Nemcsak játszol, belekóstoltál már a másik oldalba is: a fordítás mellett írsz is.
A fordítások kapcsán úgy éreztem, jobban bele kellene ásnom magam a dramaturgiába. Bár pozitív visszajelzéseket kaptam az első fordítás után, de 2009-ben részt vettem egy íróakadémia drámaíró kurzusán, ahol a mai magyar színházi elit, rendezők és dramaturgok tartottak előadásokat, Kárpáti Péter volt a gyakorlatvezetőm. Akkor hívták fel a figyelmemet egy drámaíró pályázatra, erre készült A Szürke váró. És ha már ott volt, gondoltam mutassuk be. Úgy vezettem fel a csapatnak, mintha ez is egy fordítás lenne, megvártam a reakciókat, és miután láttam, hogy lelkesednek, akkor árultam el, hogy én írtam.
Aztán következett a Dreambegisztán, amit már te is rendeztél.
Épp nem volt olyan dél-amerikai darab a tarsolyomban, amit a szereposztást tekintve rá tudtam volna húzni a csapatomra, és amúgy is érlelődött a gondolat, hogy elmondjam azt a sok mindent, ami az elmúlt öt évben felhalmozódott bennem. És persze egy év gyes után szellemi tornának is jó volt írni egy drámát. A rendezés úgy jött, hogy már írás közben tudtam, mit szeretnék látni a színpadon, és éreztem, hogy ezt az előadást nem engedhetem ki a kezemből. Nagy öröm volt, amikor a Dreambegisztán a Fehér Elephánt Kulturális Ajánló Portálon, a Best of 2013/ Alternatív kategóriában két elismerést is begyűjtött.
Ez a darab egyfajta korrajz, nagyon aktuális problémákkal, mint a devizahitel vagy a gyermekvállalás kérdésköre. Miből merítettél és mi a fő mondanivalód?
Nagyon tudok hallgatni, az emberek pedig megtalálnak a problémáikkal. Mesélnek, tanácsot kérnek. Ez a sok történet kezdett már kicsordulni belőlem. Úgy gondolom, a Dreambegisztán társadalomkritika és tükör arról, hogy milyenek is vagyunk. Ez egy nagyon humoros előadás, akkor is, ha igazán komoly mondanivalója van. A nagy nevetések között viszont feltesz kérdéseket, amelyeken az előadás után bizonyosan továbbgondolkodik a néző. Próbáltam megmutatni, hogy minden problémánk, nyűgünk, sőt a valódi tragédiák is könnyebben feldolgozhatók, ha egy kicsit pozitívabban állunk az élethez. Ha elfogadjuk a saját hibáinkat és esetleg még nevetni is tudunk magunkon, az egy hatalmas lépés.
Már A Szürke váróban is a magyar társadalmi problémákat feszegetted. Van benned valamiféle népnevelő szándék?
Sose gondolkodtam ezen, de lehet. Az élő színháznak egyébként is az a feladata, hogy létező kérdéseket boncolgasson és hasson. Ha lenne ilyen mondanivalóm, az talán az lenne, hogy mindenki saját magával foglalkozzon. Nem az önzőségre gondolok, hanem arra, hogy mielőtt bárki elkezd megítélni másokat, beleszólni mások életébe, azelőtt nézzen saját magába, és kezdjen el magán dolgozni. De kezdő lépésként elég lenne többet mosolyogni…
Fotó: Szabó József, Bóta Luca
