Akartál valaha más lenni, mint színész?
Már nagyon kicsi koromban, ha láttam a tévében mondjuk egy operett részletet, utána elénekeltem, eltáncoltam, megjegyeztem a szöveget, a dallamot. Harmadikos gimnazistaként bekerültem egy színjátszó körbe, ahol Lábán Katalin tanított. Erős személyiség volt, annyira hatott rám, hogy végérvényesen eldöntöttem, színész leszek. Színházi előadásokat néztem állójeggyel – épp a Katonában -, bérletet váltottam egy filmklubba, amely a volt Tabán moziban működött, és a filmtörténet alapnak számító mozijait láthattam. Érdekes, mert a napokban került a kezembe gimnazista koromból az egyik naplóm, és annak utolsó oldalán az áll: a Katona József Színház színésze szeretnék lenni! És ez a vágyam már kétszer is teljesült.
A megvalósulás viszonylag gördülékenyen ment.
Második nekifutásra kerültem be a főiskolára, méghozzá Zsámbéki Gábor osztályába. Egy kedves barátom, velem örülve azonnal készíttetett is nekem egy névjegykártyát, amire az volt ráírva: Kiss Eszter színinövendék.
Zsámbéki Gábor fogalom a színészoktatásban. Miben volt ő más, mit tanultatok tőle?
A gondolkodás széles spektrumát tárta fel előttünk. Nála úgy éreztük, mintha kiterítene egy legyezőt, amelyen el lehet indulni erre is, arra is. Mindez egy sokkal hosszabb próbafolyamatot eredményezett. Mert előfordult, hogy elindultunk valamerre, aztán bebizonyosodott, hogy a figura, a helyzet teljesen az ellenkezője annak, amivel próbálkoztunk. Akkor meg lehetett fordulni, hogy új irányt keressünk. A színészpedagógusok közül tán elsőként fogalmazta meg, hogy a színész legyen művelt! Nagyszerű előadókat hívott meg.
Végül ott álltál a Katona József Színház színpadán, és már pályakezdőként olyan szerepeket játszhattál, mint az Yvonne, burgundi hercegnő címszerepe vagy a Bernarda Alba háza című darab Ameliája. Kortárs drámák színes, izgalmas karakterei.
Ez tizenegy év folyamatos munkát jelentett nagyon jó légkörben. Az otthonom lett a színház.
A Mártírok című előadáson
Akkor mégis hogy volt merszed mindezt feladni?
Épp egy helyzetben gyökeret eresztve szoktam érezni, hogy na, akkor most valamit kéne csinálni! Ez még nem Amerika volt, hanem nyelvtanulás, amely mégis fenekestől felforgatta az életemet. Az egykori párommal több ezer kilométert tettünk meg Kelet felé. Az autóban aludtunk, gázpalackkal főztünk, így jutottunk el Törökországig, végül Iránig. Magával ragadott a keleti kultúra, a természet szépsége, a föld, az illat, a levegő. Ráadásul vannak török gyökereim, mert az apai nagyapám révén kun származású vagyok. Keresni kezdtem, hol tanulhatnék törökül. Végül az ELTE-n kötöttem ki. Fogalmam sincs, hogy bírtam nappali tagozaton az egyetemet, miközben a színházban próbáltam és játszottam.
Szóval Kelet felé indultál, és Nyugaton kötöttél ki.
Az egyetemen találkoztam a későbbi férjemmel, és már együtt éltünk, amikor ösztöndíjat kapott az Indiana Egyetemre. Természetesen felmerült, hogy kimennék vele egy évre. Rohantam az igazgatómhoz, Zsámbéki Gáborhoz megkérdezni, lehetséges volna-e, hogy egy évre eltűnök a színházból? Azt felelte, persze, menjek, nézzek körül, hasznosítsam, amit eddig tanultam.
Nem féltél, hogy egy ilyen intenzív, mozgalmas időszak után nem tudsz majd mihez kezdeni?
Nem, egyáltalán nem féltetettem magam. Megérkeztünk az Indiana állambeli Bloomingtonba, és már az első héten tanítani kezdtem az egyetem magyar tanszékén. Magyar költészeti kurzusokat tartottam, és itt kezdtem el először a költészet megismertetésével máshogy foglalkozni. Ez a megközelítési mód a beleérzésen alapszik. Színészként jobban át tudom érezni, mit lát az az ember, aki a verset írta. A hallgatók, bár jól beszéltek magyarul, a versértelmezéssel hadilábon álltak.
És a színház nem hiányzott?
Jött az is! Az egyetemen angol órákra jártam, és épp az egyik szünetben kávézgattam, amikor a szél fellapozta az előttem fekvő újságot. Épp azon az oldalon egy helyi amatőr színtársulat meghallgatást hirdetett. Hűha, a hely a házunktól két saroknyira van, konstatáltam, és bár erős akcentussal beszéltem angolul, arra gondoltam, nagyon rosszul érezném magam, ha meg se próbálnám. Rettenetesen izgultam, de végül megkaptam a Csipkerózsika című meseelőadásban a királyné szerepét.
Említetted, hogy profi színész vagy?
A rendezőnő már a próbák elején kiszúrta. És bár amatőr társulatról volt szó, mindannyian értettek a színházcsináláshoz. Chicagóban aztán, ahová egy év után költöztünk, már bátrabban jártam meghallgatásokra. A színház ott se maradt ki az életemből, sőt. Az egyetem színház tanszékén színészmesterséget oktattam lelkes fiataloknak, akik negyedévente előadtak egy Shakespeare-darabot, rendeztem is őket. És játszottam különböző társulatoknál.
Az Illaberek című darabban
Miközben megszületett a lányod.
Nagyon vágytam rá, hogy gyerekem szülessen, csak ehhez tényleg komoly elhatározás kell. Szerencsére az egyetemi szülőtársakkal kölcsönösen vigyáztunk egymás gyerekeire, így általában heti három délelőttöm felszabadult. Megtanultam nagyon jól beosztani az időmet. A költészeti kurzusaimat se hagytam abba, csak most a chicagói magyar közösség felnőtt tagjainak tartottam.
Ennyi elfoglaltság mellett, vélhetően a szülés utáni depresszió messzire elkerült.
Sajnos nem. De még magamnak se mertem bevallani, hogy baj van. Úgy gondoltam, velem ez nem történhet meg. A férjem látta, hogy valami nincs rendben, ám nem történt semmi. Végül a kapcsolatunk is lazulni kezdett. Annyi elfoglaltság-hullámmal vettük körbe magunkat, hogy fel se tűnt, milyen távol kerültünk egymástól. Színészként magam előtt is eljátszottam, hogy minden rendben van. De nem volt. Végül a férjem mondta ki, hogy vége.
Ott maradtál a lányoddal, és azonnal döntened kellett kettőtök sorsáról…
Nem volt könnyű időszak. Négy bőrönddel jöttem haza a két és féléves Rozival. Át kellett alakíttatnom a pesti lakásomat, hogy kényelmes legyen kettőnknek. Gyakorlatilag úgy működtem, mint egy robot.
Mi volt a kapaszkodód?
A családomon kívül az, hogy visszatértem a színházba, abba az otthonosságba, amelyet ismerek. Előfordult, hogy a kollégáim előadás után nem engedtek haza, hanem azt mondták: mesélj, mi a baj? Az amerikai kapcsolatok kicsit sterilek, nagyon vigyáznak arra, mit mondanak, nem szívesen érintik meg egymást. A színházban minden sokkal lazább és ösztönösebb, még a szokásos csipkelődések is annyira jólesnek.
Az Illaberek című darabban
Most pedig újra jókat játszol, szinkronizálsz, mosolyogsz.
Lassan kiégnek belőlem a feszültségek, és azt is látom, mennyi mindent köszönhetek az amerikai életemnek. Máig tartom a kapcsolatot a tanítványaimmal. Sokat segít a sport. Figyelnem is kell a testemre, mert az Illaberek című előadásunkban egy szál míderben táncolunk. Jó hallani a kollégáktól, hogy Eszter, ezt te igenis megengedheted magadnak. A Heldenplatz-ban Hertát, a szolgálólányt alakítom. Szövegem nincs túl sok, de Szirtes Ágival háromnegyed órát vagyok színpadon, és az a dolgom, hogy az alázatot, annak ezerféle arcát jelenítsem meg. Ehhez egy kutyát figyeltem hosszan, azt, hogy a gazdája iránti alázat hogyan működik, formálódik benne. A végítélet napjában egy különös jellemű pincérlány alakján keresztül az elérhetetlen szerelmet, vágyódást kell megmutatnom, a Mártírokban pedig – milyen az élet – egy gyermekét egyedül nevelő nőt alakítok.
Fotó: Rosenmann Péter, Katona József Színház – Dömölky Dániel
