Régis Roinsard első játékfilmje nosztalgikus hommage a hatvanas évek világának. És olyannyira jól sikerült neki, hogy már önmagában ez is elég ahhoz, hogy szeressük ezt a filmet. A teljes játékidő alatt gyönyörködhetünk ebben a nagyon franciás, kissé cukormázas, babaházszerű világban: a gyönyörű ruhakölteményekben, régi írógépekben, lemezjátszókban, autókban és szivartárcákban. A Populaire kiasszonytól ne várjunk mély mondanivalót vagy elgondolkodtató tanulságot, mert akkor csalódni fogunk. Viszont ha valami igazán lélekemelőt szeretnék látni a vásznon, akkor kitűnő választás.
A bájos arcú Rose (Déborah François) a nagyvárosi önmegvalósítás reményében hagyja ott édesapja vidéki vegyesboltját, és jelentkezik titkárnői állásra, a véletlenül igen jóképű ingatlanügynökhöz, Louis Échardhoz (akit az egyébként nagyszerű Lakótársat keresünk filmekből is ismert Romain Duris alakít). A jóképű férfi fel is veszi a fiatal és gyönyörű lányt, és bár ez az alaphelyzet kísértetiesen ismerős lehet egészen más típusú filmekből, itt olyan történik, amire egyáltalán nem számítunk. Hamar kiderül ugyanis, hogy Rose csapnivaló titkárnő, azonban újdonsült főnöke valódi gépíró őstehetséget fedez fel benne, így szinte azonnal be is nevezi a lányt a titkárnők legrangosabb megmérettetésére, a helyi gyorsgépelő versenyre.
Louis azonnal neki is lát a kiképzésnek, amit nézve Rose leginkább Rocky Balboa valamiféle bizarr, titkárnő változatára emlékeztet, akinek edzéstervéhez hozzátartozik a vakon gépelés, teljes szépirodalmi művek sokszorosítása, és érthetetlen okokból még a hosszútávfutás is. A területi verseny megnyerése után Louis egyre nagyratörőbb célokat tűz ki a lány elé, miközben persze a szerelem is kezd szépen lassan kibontakozni közöttük. Az utolsó, és egyben legnagyobb kihívás, minden titkárnő vágyainak netovábbja természetesen a nemzetközi gyorsgépelő világbajnokságon aratott győzelem, a verseny mellett azonban hervadni látszik Louis és Rose bimbózó szerelme. Azt hiszem, nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a film végére természetesen egymásra találnak mindenféle tanulságos felismerés után, de itt nem is ez a lényeg. A sablonos szerelmi történetet az egyedi alapmotívum, azaz az önmagában is abszurd és komikus gyorsgépelő-versenysportág, a könnyű, de igazán szellemes humor, a színészek pazar játéka és persze a magával ragadó látványvilág teszi különlegessé.
A Populaire kisasszony (12) legnagyobb érdeme, hogy nem akar több lenni annál, mint ami: egy kedves, romantikus mese, szép emberekkel, akik szép ruhákban játszanak, szép díszletek között. Újabb bizonyíték arra, hogy a franciák egy középszerű szerelmi történetet is meg tudnak tölteni bájjal, élettel és humorral.
(Premier: május 15., Anjou Lafayette)
