Miután azt olvastam a könyvben, hogy a veled készült interjúkban utólag nem győzöd szimpatikussá fogalmazni magad, most nem tudom, mire számíthatok.
Hát, minden attól függ, hogy mit fogsz kérdezni.
Például azt, hogy mennyire fontos számodra az, hogy szimpatikus legyél.
Ha szimpatikusnak nem is muszáj lenni, az azért nem árt, ha az emberek, akik ott vannak a koncerteken, és megveszik a lemezeket, legalábbis rokonszenvesnek találnak minket, mivel ebben a műfajban egyelőre még a közönség dönt. Ezért bizonyos helyzetekben az ember nem fogalmaz annyira élesen, vagy nem viselkedik úgy, ahogy szíve szerint akarna, mert hosszú távon az nem lenne kifizetődő. Úgy működik ez, mint a gyerekeknél. Ők is azért nem rosszalkodnak egy idő után, mert megtanulják, hogy akkor nem csak a retorzió marad el, de még meg is dicsérik őket. Ami más, az inkább az, hogy a mi életünkben kevesebb az olyan kötöttség, ami a legtöbb emberében benne van: mindennap ugyanakkor bemenni a munkahelyre, megfelelni a főnöknek, kötelezettségeket teljesíteni… ezek ránk nem érvényesek, aminek nyilván van egyfajta szabadsága. Viszont mindennap ki kell találnunk, hogy töltsük el azt az adott napot hasznosan. Ha nincs egy medre a dolgoknak, akkor nagyon gyorsan kifolyik az idő a kezünk közül.
Saját magadat benne tudod tartani ebben a mederben, vagy kell hozzá a külső kontroll?
Aki ilyen életet él, annak előbb utóbb ezt meg kell tanulnia, különben eltékozolt időnek fogja látni az életét. Vagy nagyon sokat kell innia ahhoz, hogy ne lássa annak. Van egy kedvenc Weöres Sándor interjúm, valamikor a hatvanas évek végén készült, és abban kérdezték tőle, hogy mit csinálna másképp, ha újra tizennégy éves lenne, mire ő azt felelte, hogy nagyjából mindent ugyanígy csinálna, csak nem szokna rá a dohányzásra, meg az alkoholra, mert már tudja, hogy anélkül is jó költő lenne (nevet). Nekem ez nem igazán dilemma, mert mindig lelkes munkaerő voltam, már ha ezt munkának hívhatjuk. De ott van például Kiss Tibi (Quimby), azért őt említem, mert az ő életének úgymond bohém fejezetét elég sokan ismerik, szóval úgy gondolom, hogy ő például sajnálja azokat az éveket, amiket valamilyen mámorban töltött. Bár nem vagyok biztos benne, hogy ő annyira jó példa erre. Lehet, hogy nem sajnálja, mert ezek az évek is kellettek ahhoz, hogy most ennyire tudatosan csinálja, amit csinál. Abban viszont biztos vagyok, hogy vannak olyan nagytehetségű dalszerző kollégáim, akik rámentek erre a dologra.
Te egyébként addiktív alkat vagy?
Nem, és ezt nagyon bátran ki merem jelenteni. Tizenkilenc éves korom óta alkalmi dohányos vagyok, de soha nem szoktam rá igazán a cigire. Inni is alapvetően az ital ízéért szeretek. Jól esik a bor, a pálinka, egy pohár sör, de sosem iszom le magam, mert nem szeretek részeg lenni, nem szeretem a magatehetetlenséget, a kábultságot. Öt centivel a föld fölött járni, egy kellemesen spicces állapotban az nem rossz, de nekem kell a tudat, hogyha valaki kérdez, akkor képes leszek válaszolni. Vagy én kérdezni valamit. Minden évben szoktam egyébként egy-másfél hónap absztinenciát tartani, hogy kiderüljön, hogy is állok az alkohollal.
Általában is szereted kontrollálni a dolgaidat?
Ki nem szereti? Aki addiktológiai eset, az általában pont attól menekül, hogy valami fölött nincs hatalma az életében. De hát minden fölött nem is lehet. Nem is kell. Ott van például a szerelem. Olyankor kifejezetten engedni kell, és nem ellenkezni.
A könyvben több mint négyszáz oldal szól rólad. Szívesen beszélsz magadról?
Nem igazán szeretek magamról beszélni, de szeretem hallani a hangomat. Ami talán érezhető is a könyvön, mert ha elolvasod, látod, hogy a sztorik többsége nem rólam szól, én csak megfigyelője vagyok a dolgoknak.
Miért ez a „kívülállás”?
Minden gyerek körülbelül ötéves kora körül szembesül az elmúlással, és szembesül azzal, hogy ami körülötte van, az emberek, akiket ismer, egyszer nem lesznek. Ezt nyilván elég nehéz elfogadni, legnehezebb azt a részét, hogy a biológiai törvények rá is érvényesek. Én ezt úgy próbáltam feloldani anno, hogy akkor inkább nem vennék részt a dolgokban, csak figyelném őket. Nem szállok ki, csak nem igazán szállok be.
Apropó kiszállás: egy helyen azt mondod a könyvben, hogy a hosszú beszélgetések idegesítenek, és itt azért elég hosszan beszélgettetek a könyv szerzőjével, Balázzsal. Volt olyan, hogy menet közben abba akartad hagyni?
Többször is. Nem is annyira a beszélgetés miatt, mert az élvezetes volt. Engem inkább a könyv formátum, meg a velejáró felhajtás zavart. Furcsa kettősség ez. Az egyik oldalon ott van a vágy arra, hogy megmutassa az ember magát, hiszen ezért áll fel a színpadra is. Másrészt meg szeretne elbújni. Ha már egyszer megmutatta magát ugye… (nevet)
Mi volt a gond a könyv alakkal?
Ha megjelenik valakiről vagy valamiről egy könyv, akkor az emberek elfogadják, hogy az egy fontos ember, vagy egy fontos esemény. És ezt a fajta felhajtást, picit irigylem a számomra még ennél is fontosabb dolgoktól. A nemrég megjelent Szeles című lemezem miatt például nem ékesítették fel a képemmel egyetlen áruház homlokzatát sem. Nem is kell, de nyilván rosszul esik, hogy ekkora az érdeklődés egy könyv iránt, ami bizonyos szempontból egy melléktermékem, a lemezzel meg nem nagyon foglalkozik senki, pedig egy nagyon egységes album lett. De biztosan Paul McCartneyt is zavarja, hogy ilyen komoly példát mondjak, hogy még mindig a Beatlesről kérdezik és nem az új albumáról. Szóval nem azt mondom, hogy ez a könyv nem fontos. Nagyon is az, például a Kispál és a Borz rajongóinak, hiszen nagyrészt a zenekarról szól, az utolsó pár évet tényleg csak nagyjából foglaltuk össze. Az együttes története viszont az én múltam is, amivel én elég ritkán foglalkozom, nem szoktam hátrafelé nézni.
Miért nem?
Mert az ember, még ennyi idősen is, azt szeretné, ha lenne jövője. Negyvenhét évesen próbálsz, amennyire lehet, előre tekinteni.
Ha már a múltat emlegettük: hogy állsz az öregedéssel?
Negyvenegy-két évesen kezdtem el azt érezni, hogy most tényleg annyi idős vagyok amennyi. Azóta jól is érzem magam a bőrömben.
Azt a fajta szabadságot, amit gyerekként a tanári pályában láttál a nyári szünet miatt, sikerült végül megtalálnod?
Nem teljesen jött be a tervem, mert jelenleg nyáron van a legtöbb koncert, így nem is tudom, hogy mikor voltam utoljára nyáron szabadságon. Másrészről, ahogy az elején is beszélgettünk erről, nekünk is kijut a kötöttségekből, csak könnyebb elviselni, mert mi választottuk őket. Azt gondolom, hogy azon kevés szerencsés ember közé tartozom, aki olyan formát álmodott az életének, mint amilyen végül lett belőle.
Fotó: Libri Kiadó
