Azért nehéz A házmesterről írni, mert, ha a cselekményét akarnám vázolni, az méltatlanul elvenne az amúgy remek film értékeiből. Ugyanis az egyébként majdnem 100 perces játékidő alatt nem túl sok minden történik: adott egy kiégett zenész, aki egyik napról a másikra otthagyja addigi életét és beáll házmesternek. Megismerkedik a nyugdíjas éveinek hirtelen jött dologtalanságával küszködő Mathilde-dal (Catherine Deneuve) és a többi lakóval, akik közül kikkel belsőségesebb, kikkel ellenségesebb viszonyt alakít ki, és nagyjából ennyi. De egyáltalán nem ez a lényeg.
Hanem azok az érzések, vagy inkább lelkiállapotok, amiket a film már-már fájóan pontosan megragad. Antoine (Gustave de Kervern) életéről nem sokat tudunk, mikor megismerkedünk vele, egyszerűen egy végtelenül megfáradt embert látunk magunk előtt, akinek már semmi nem számít igazán. Munkát is csak azért keres, mert muszáj, arról nem is beszélve, hogy az örömre nyomokban emlékeztető állapot számára egyetlen létező elérési módjára, a drogokra is szüksége van.
Mathillde-ot, a ház mindenttudó asszonyát ezzel szemben úgy ismerjük meg, mint tétlenséget hírből sem ismerő, örökké jótékonykodó, nagylelkű és vidám nőt, aki nyugdíjas éveit is igyekszik a legteljesebben élni. Azonban hamar kiderül, hogy ezt a két, látszólag teljesen különböző élethelyzetben lévő embert nagyon is összeköti valami: az üresség érzése. Ennek az ürességnek, ha úgy tetszik depressziónak a kétféle kórképét testesíti meg Antoine és Mathilde karaktere. Utóbbi esetében világos a helyzet: nyugdíjas éveinek felszabadult idejét még nem tanulta meg kezelni a korábban örökké tevékenykedő nő, így minden lényegtelen apróságot, mint például a falán húzódó repedés megoldását is magasztos életfeladatává emeli. Antoine-nál sokkal nyomasztóbb, hogy nem igazán ismerjük az okokat.
Ahogy az egykor feltehetően sikeres rocksztár fogalmaz, egyszer csak rájött, hogy „nem érez semmit”. Akármennyire is próbálja magára erőltetni a normális ember normális életének látszatát, legbelül egész egyszerűen üres, hideg és teljesen érzelemmentes. Szomszédjával, a bukott focistával (a mindig sármos Pio Marmai) együtt a különféle kábítószerek kínálta édes nihilbe menekülve próbálják elviselni a valóságot, persze a néhány óráig tartó jó érzésnek két napos hidegrázós kálvária a böjtje. Holott a drogok nem is tesznek nagyon mást, csak a kínzó ürességet teszik nem igazán zavaró ürességgé.
A cselekmény egyszerűségét a színészek lebilincselő játéka ellensúlyozza. Deneuve plasztikai műtétekkel kétségbeesetten palástolni próbált, kopott szépségéhez jól illik a riadt, középkorú nő karaktere, Gustave de Kervern pedig még nála is pazarabbul alakítja a kiégett depresszióst. A házmester nem éppen habkönnyű, nyári mozi, ráadásul kevés feloldozást ígérő befejezéssel, mégis olyasmiről szól, amin manapság egyre többen mennek keresztül. Sajnos a miért-re Salvadori sem igazán ad választ, talán csak annyi megnyugtatót, hogy a másik tragédiája jó esetben téged is felrázhat a bénultságból.
Már a mozikban! (Vertigo)
