Nagy Boglárka: Szeretem, ha megvan a szabadságom

2014. augusztus 08. |

Mi a közös Gershwinben és egy fiatal, magyar festőművészben? A nyár. Még előbbi Summertime című dala, bármit mondjon is a szöveg, a tűzforró, súlyos nyári napokat idézi, addig Nagy Boglárka Napfény, Víz, Levegő kiállítása is több mint az önfeledt nyári szórakozás dokumentációja. Emlékek, élmények, öngyógyítás, ahogy ő fogalmaz.

Milyen érzések szoktak kavarogni benned egy kiállítás megnyitója előtt?

Inkább várakozás van bennem, mint idegesség. Ez már nem az első kiállításom, nagyjából tudom, mire számíthatok. Ettől függetlenül persze izgulok, hogy minden simán menjen, a képek épségben megérkezzenek és így tovább, de inkább csak várom, hogy végre elkezdődjön.

Arra emlékszel még, hogy mit éreztél az első kiállításod előtt?

Akkor biztosan izgultam, de alapvetően a pozitív érzések emléke maradt meg bennem. Várakozással teli, jóleső izgatottság, hiszen elkészültem a munkáimmal, és a közönség elé tárhatom őket. Félelemre, vagy negatív dolgokra nem igazán emlékszem.

Hány emberen múlik egy kiállítás sikere?

A sor elején kezdem, elsősorban függ a művésztől. Aztán attól, aki a kiállítást rendezi, a helytől, ahol a képeket meg lehet majd nézni, és végül nagyon sok múlik a közönségen is. Az ő reakcióik, a hozzáállásuk meghatározzák egy kiállítás hangulatát. Sok múlik azon, hogy van-e profi csapat a művész mögött. Ha van egy néhány fős stábod, akik segítik a munkádat, az nagyban tehermentesít és segít az alkotásra fókuszálni.

Mennyire tudod átengedni az irányítást, mikor egy kiállítást szerveztek? Hagyod, hogy mondjuk, egy alkalmi stáb tegye a dolgát?

Nem szokott különösebb gondot okozni, hogy átengedjem az irányítást, főleg, ha tudom, hogy az illető jobban ért hozzá, mint én. Ez részemről elég nagy dolog, mert szeretem kézben tartani a dolgaimat és jó szervezőnek tartom magam, és még akkor is szeretek magam koordinálni, ha ez okoz némi plusz stresszt, főleg egy-egy kiállítás előtt.

Meddig tart ez a felfokozott lelkiállapot? Elmúlik a megnyitóval vagy kitart ameddig az utolsó képet is leveszik a falról?

Már akkor enyhül bennem a feszültség, amikor leteszem az ecsetet, mikor elkészülök egy képpel. Persze utána jön a következő, és akkor is van min izgulni, de mire eljutunk a megnyitóig, már nem idegeskedek. A felfokozott lelkiállapot, az emelkedett hangulat, ami ilyenkor magával ragad, helyben sokszor nem is tudatosul bennem. Csak később visszagondolva áll össze az egész egy nagyon jól eső, nagyon szívet melengető izgatottsággá, lelkesedéssé. Aztán persze jön egy nagyon erős üresség érzet a végén, hiszen mégis csak egy hosszú szakasz végére értem. Ezt egyébként olyankor is érzem, mikor egy-egy képpel elkészülök. Az alkotási időszak nagyon erős koncentrációt kíván, akkor teljesen kizárom a külvilágot, és a feladat végeztével furcsa érzés kilépni ebből a zárt közegből, amit teremtettem magamnak.

Hogy éled meg ezt az üresség érzést?

A folyamat részének tekintem, szerintem egy művész sem tudja ebből kivonni magát. Ilyennek képzelem a gyermekszülés utáni lelkiállapotot is. Éltél valamiben, valahogy, hosszú hónapokon át, és az egyszer csak nincs. Vagyis van, csak másképp. Ezt meg kell szokni, aztán a következő feladatokra koncentrálni.

A mostani kiállításod egy sorozat, ami a Napfény, Víz, Levegő címet viseli. Mikor készült el az első darab?

Három éve készült az első egy-két darab, a sorozat többi részét pedig tavaly illetve még az idén festettem meg. Volt egy év szünet, amikor egyrészt a Genesis sorozatot festettem, másrészt pedig kerestem a stílusomat, ami egyébként még most is tart, sőt szerintem még tartani is fog egy darabig, de hát nincsen ezzel semmi baj. Fiatal vagyok, igyekszem nyitottnak lenni és hagyni, hogy hassanak a különböző impulzusok.

Triviális a kérdés, de a kiállítás címe kapcsán mégis csak ez jutott eszembe: milyen a viszonyod a nyárral?

Ambivalens (nevet). Én a köztes állapotokat, az őszt és a tavaszt jobban szeretem. Emberileg azért, mert élhetőbbek, mert szeretem a hangulataikat, az érzéseket, amiket felidéznek, művészként pedig jobban szeretem a fényeket és a színeket ilyenkor. Persze a nyárban ott a gondtalanság, meg a könnyedség, legalábbis állítólag, mert ezekben idáig nem nagyon volt részem. A tavalyi nyarat végig dolgoztam, az ideit is eddig, és csak egy-két napra tudtam kiszakadni a munkából és elvonulni egy kicsit a világ elől.

Az alkotó időszakodban elzárod magad a világtól, feltöltődéshez is ezt választod?

Nagyon szeretek egyedül lenni, sőt igénylem is, hogy minden napomban legyen legalább egy kis időszak, amit magamban tölthetek. Ettől függetlenül persze megvan annak is az ideje, mikor emberekkel találkozom, de mindkettőt a maga helyén szeretem, érzem, hogy mikor melyikre van szükségem. Tudod, azt szeretem, ha megvan a szabadságom és választhatom azt az állapotot, amelyikre épp nagyobb szükségem van.

Az előbb azt mondtad, hogy folyamatosan keresed a saját stílusod. Van olyan technika, vagy műfaj, amiben szeretnél nagyon jó lenni?

Hogy elég jó vagyok-e valamiben, az mindig csak akkor derül ki, mikor próbára teszem magam és belevágok egy feladatba. Igyekszem olyan dolgokkal foglalkozni, amikben nem vagyok olyan biztos, amik problémásabbak. Ami jól megy azzal nem érdemes, annak maximum örülni kell, hogy ez megy. Előrelépni úgy lehet, ha azt csiszolgatom, ami nehezebben megy, és most nem csak a festészetre gondolok.

Mire még?

Ott van például a legújabb, fogszabályzós önarcképem. Nagyon zavart a fogszabályzóm, hogy ennyi idősen kellett feltenni, hogy nem tudtam vele foglalkozni hamarabb. De hát mit lehet csinálni, feltették, egy darabig együtt kell éljek vele. Ezért úgy döntöttem, hogyha elrejteni nem tudom, akkor odateszem a reflektorfénybe, hadd lássák. Ezek tudatos dolgok, a lelki csomókat próbálom boncolgatni és a végükre járni. Próbálom megoldani azt, ami bennem fáj, ha úgy tetszik, a festészet nekem nem csak kifejezési forma, hanem öngyógyítási folyamat is.

Nagy Boglárka Napfény, Víz, Levegő című kiállítása a Fonyódi Múzeumban augusztus 15-ig látható.

Fotó: Tóth Máté Tamás

Szólj hozzá te is!

Kapcsolódó cikkek

Még több Kultúra

Új Bodies kiállítás nyílik az emberi test

Új Bodies kiállítás nyílik

„Nagyon kevés kompromisszumot kötöttem az évek során” – interjú Jean-François Lepage fotóssal divatfotós

„Nagyon kevés kompromisszumot kötöttem az évek során” – interjú Jean-François Lepage fotóssal

Penelopé Cruz politikai thrillere már a mozikban film

Penelopé Cruz politikai thrillere már a mozikban