2014. augusztus 26. | bujdoso-bori

Rendezés közben nem érek rá parázni saját magamon – Interjú Zombrácz Virággal

Nagyon kellett már egy olyan magyar film, mint az Utóélet. Zomborácz Virág első nagyjátékfilmje üdítően szellemes humorú, és közben érzékenyen mesél egy szorongó fiúnak és szellemként őt zargató halott apjának a kapcsolatáról.

Az Utóéletet a Karlovy Vary-i filmfesztiválon imádta a közönség, itthon szeptember 11-én mutatják be. A fiatal rendezőnő addig is mesélt nekünk korai nudistavideóiról, arról, hogy milyen, amikor tizenkét pánikbeteg jár egy osztályba, és elárulta azt is, hogyan használta fel saját traumáit a film sztorijához.

Emlékszel, mikor kezdett érdekelni a rendezés?

Nem tudom egy konkrét pillanathoz kötni, de visszagondolva szürreálisan hamar kezdődhetett a film iránti érdeklődésem. Anyám őriz egy füzetet harmadikos koromból, amelynek a címkéjén ez áll: „Téli mese, német gyermek film”. Ez volt az első forgatókönyvem. Nem tudom, ezt pontosan hogy gondoltam, de valószínűleg nagy hatást gyakorolt rám a tévéújság. Van egy öcsém, egy unokanővérem és egy unokaöcsém, és gyerekként együtt is írtunk forgatókönyveket. Egyszer pedig elkezdtünk dolgozni egy-egy regényen, hogy aztán a bevételekből tudjunk venni egy lovat. A szüleim mindkét ágon a komoly lovashagyománnyal bíró Mezőhegyesről származnak, és mi nyaranta a nagyszülőknél vandálkodtunk. Csirkét idomítottunk, kisbékákat gyűjtöttünk, horgásztunk a kanálisban, és baromira szerettünk volna egy saját lovat a garázsba, a Lada Samara helyére.

A szüleid életében fontos szerepet játszottak a filmek?

Apám szenvedélyesen gyűjtötte a Buñuel- és Woody Allen-filmeket, ezek a VHS-ek a mai napig ott sorakoznak a polcon. De azért inkább megszállott jazz-rajongó volt, olyannyira, hogy gyerekkorunkban alvós zenének is free jazzt tett be. Nem tudom, próbált-e már valaki free jazzre aludni. Hetedikes vagy nyolcadikos koromban pedig vett nekem egy Hi-8-as kamerát, amire nagyon vágytam, és amit ő arra használt, hogy jazz-koncerteket rögzítsen. A felvételeket aztán kazettákra másolta, a kazettákat felcímkézte, beiktatta az adatbázisba, feltette a polcra, és aztán soha többet nem nyúlt hozzájuk. Én pedig nagyon sokat videóztam Ágit, az unokanővéremet, meg naplószerűen rögzítettem a család kenutúráit, ami elég bizarr, mert nudisták vagyunk. De egyáltalán nem gondolom, hogy zseni lettem volna, ezek pont olyan videók, amilyennek elképzeled egy kamerázó nyolcadikos lány felvételeit.

Mi jött a nyaralós videók után?

A kőbányai Szent László Gimnáziumba jártam, tömegkommunikáció szakra. Az első évben fotózás volt a feladat, analóg gépekkel csináltunk fekete-fehér képeket, amelyeket aztán saját kezűleg nagyítottunk le. Ezt egyébként imádtam, de aztán másodikban elkezdtünk kis filmetűdöket készíteni, és így az érdeklődésem újra a film felé fordult. Gimnázium után eredetileg az ELTE filmelmélet–filmtörténet szakára akartam menni, úgy képzeltem, hogy majd ott andalgok a campuson vastag könyvekkel a kezemben, de az anyám előrelátóan beírta a jelentkezési lapomra a forgatókönyvíró szakot. A Filmművészetin akkor voltam életemben először, amikor az első fordulóra mentem, onnantól kezdve viszont már az tetszett nagyon.

A rendező szak föl sem merült?

Azért nem merült föl, mert abban az évben csak forgatókönyvíró szak indult. Keresztfélévesen volt ugyan egy fizetős adásrendező szak, de a szüleim úgy gondolták, hogy az első diplomám legyen ingyen. Szerintem tök jó választás volt.

A színészkedés soha nem vonzott?

Bár általánosban kiváló Bruckner Szigfrid voltam, én sajnos alkatilag nem vagyok alkalmas színésznek, ahhoz túlságosan zárkózott és szorongó vagyok. Ha van is bennem valamennyi exhibicionizmus, az más formában nyilvánul meg: írásban tudom a leginkább kifejezni magam. De azt gondolom, hogy színésznek lenni kábé a legjobb dolog.

Miért?

Mert a munkaeszközöd te magad vagy. Irigylem azt, ha valaki tud bánni a saját testi adottságaival, tud énekelni, táncolni, hangszeren játszani, képes megmutatni magát. És az erős közösségi lét is vonzó, főleg ahhoz képest, hogy én forgatókönyvíróként általában egyedül ülök egy elsötétített szobában. Rendezőként már más a helyzet: a forgatás erős közösségi élményt nyújt. Mivel nem volt mellettünk párhuzamos rendezőosztály, akikkel együtt dolgozhattunk volna, az osztályfőnökünk, Schulze Éva úgy döntött, hogy nekünk is rendezni kell. Fontosnak tartotta, hogy megtanuljuk, hogy amit leírunk, az hogyan fog festeni valójában.

A szorongós természeted hogyan egyeztethető össze azzal, hogy rendezőként egy egész stábot kell irányítanod?

Az első főiskolás rövidfilmem, A macska szerepe a francia irodalomban kétnapos forgatása alatt kiderült, hogy ez nekem valamiért viszonylag jól megy. Mindenkitől nagyon pozitív visszajelzéseket kaptam, és belelkesedtem. A napi tizenkét órás forgatásokon annyira lekötnek az események, hogy nem érek rá saját magamon parázni.

Szeretted a főiskolát?

Igen, de hosszú volt, szerintem nem kell öt évig forgatókönyvírást tanulni. Mint osztály sem funkcionáltunk kifejezetten jól. Furán jött ki, hogy összeszedtek tíz-tizenkét tehetséges, de totálisan befelé forduló, pánikbeteg embert. Az órák között mi gyakorlatilag a kórképeinkről tudtunk beszélgetni egymással. Nem voltunk egy extrovertált, folyton együtt bulizós csapat, eleve nem ihattunk a gyógyszereinkre. Aztán meglepő módon diplomázás után elkezdtünk tényleg jóban lenni. Diplomamunkának egy nagyjátékfilm-forgatókönyvet kellett írni: nekem ez volt az Utóélet. 2007 őszén kellett prezentálni az osztályban magát az ötletet, és nekem azon a tavaszon halt meg az apám. Semmi mással nem tudtam foglalkozni, csak a gyászommal, ezt akartam kiírni magamból. A munkát viszont nehezítette a haláleset miatt elementáris erővel jelentkező pánikbetegség. Meg kellett küzdenem minden egyes napért, egyszerűen, hogy funkcionálni tudjak, ezért is haladt lassan a forgatókönyvírás.

Mi volt a sztori magja?

A dezorientált kísértet. Miután az apám meghalt, visszatérő álmaim voltak, amelyekben ő szerepelt mint kísértet, aki nem tudja, hogy meghalt. Ebben az időszakban az öcsémnek is hasonló álmai voltak. Ő azt álmodta, hogy az apánk olyan, mint egy kisgyerek, és mindig megkérdezi mindenről, hogy az micsoda, és az öcsémnek kell elmagyaráznia neki. Menet közben persze sokat változott a könyv. Anyámat is folyamatosan faggattam, találkoztam lelkészekkel, pszichiáterrel, és egy olyan pszichológussal is, aki kifejezetten azzal foglalkozik, hogy munkájukban elakadt művészeknek segít. Ez 2012 nyarán volt, amikor én azt hittem, hogy már kész a forgatókönyv, de a Filmalapnál közölték, hogy sajnos ez nem így van. Akkor került a képbe Gigor Attila is, mint scriptdoktor. A találkozásaink általában úgy teltek, hogy ő kérdéseket tett föl, amelyekre nagyon nehéz volt válaszolni, én meg sírtam. Elég furcsa forgatókönyv-fejlesztés volt.

Mi állt össze annyira nehezen könyvben?

Ez egy nagyon személyes sztori, de rendkívül távolságtartóan van elmesélve. Az jelentette a nehézséget, hogy valamennyi érzelem mégis jelenjen meg benne. Kiderült, hogy ha nem hagyok helyet annak, hogy az apa és a fia közel kerüljön egymáshoz, akkor nem fog működni.

Önéletrajzi ihletésű a történet, mégis fiú a főhősöd. Sosem merült fel, hogy lány legyen?

Egyszer, amikor már javában benne voltunk a fejlesztésben, megfordult a fejemben, hogy ne legyen-e mégis inkább nő, de mindenki lebeszélt róla. Addigra már megszerették Mózest. Egyébként, ha megfigyeled, simán lehetne lány is ugyanez a figura. Mózes egy nagyon feminin fiú.

Sok filmes utalásnak tűnő elem van az Utóéletben. Kik azok a szerzők, filmesek, akik hatottak rád?

Nem tudom, nehéz megmondani, hogy mi hatott rám. A Titanic a Kőbánya moziban, meg a Garfield, meg Rejtő Jenő, Douglas Adams, Kurt Vonnegut és a Kretén magazin. Ők egyébként két olvasói levelemet is leközölték! És nagyon szeretem például Wes Andersont, akinek a filmjeihez sokan hasonlítják az Utóéletet. De ő sokkal precízebb, nála minden egyes elem kiszámított, ez nálunk azért nem így van. A kedvencem tőle, a Tenenbaum, a háziátok valamennyire tényleg referencia volt. Meg tudok mondani olyan hülyeségeket, amelyeknek semmi köze az Utóélethez, mint például a Buffalo 66.

A színvilága hasonló, és mindkét filmben fontosak a fázós, téli jelenetek.

Igen, tényleg… Egyébként azt szoktam mondani, hogy a Betty Blue a kedvenc filmem, mert jó, ha az embernek kész válaszai vannak az ilyen kérdésekre. De most már lassan tíz éve nem láttam, lehet, hogy nem is tetszene. Legutoljára az Orange is the New Black című sorozat talált be nagyon, nagyon közel áll hozzám a humora.

Miért lelkész az apa a filmben, van valami kötődésed ehhez a világhoz?

Nincs, csak gyűjtögettem a lehetséges foglalkozásokat azon gondolkozva, hogy a figurának mi lehetne a foglalkozásához kapcsolódó elvégzetlen feladata, ami miatt kísértetként visszajár, és azt találtam, hogy a lelkész a legsokoldalúbb hivatás, ott bejöhet egy csomó minden, ami más szakmánál nem. És van egy ilyen filmes hagyomány is, hogy a lelkész apák szigorúak.

A vidéki közeg kezdettől megvolt?

Volt városi verzió is, egy korai könyvben Mózes még biciklis futár volt. De mivel egy zártabb, kis közösséget szerettünk volna megjeleníteni, ahol az emberek ismerik egymást és kapcsolatban vannak egymással, adta magát a vidék. Vizuálisan is jobban vonzott, szerintem mindig üdítő, ha egy filmben nem a megszokott budapesti terek látszódnak.

És a szerelmi szál?

A lelkész politoxikomán asszisztense mindig fontos szerepet játszott a történetben. Bár eleinte gyengén látó volt, nagyon vastag szemüveget viselt, és drogot árult, mert a szemműtétjére gyűjtött.

Mesélj arról, hogyan választottad ki Kristóf Marcit a főszerepre. Eleve tudtad, hogy nem színészt akarsz, hanem amatőrt?

Eredetileg egy húsz év körüli srácot akartunk, és ilyen fiatalon szerintem még amatőrnek számít mindenki, még ha esetleg a Színművészetire jár is. Sok mindenkit megnéztünk, de a frissen felvett színészek sportos, erőtől duzzadó, magabiztos srácok voltak, és az eljátszott bizonytalanság nem működött jól. Marci viszont már alkatában is passzol a szerephez. Magas, vékony, szinte törékeny, és bár nagyon szép és fotogén az arca, le van törve az egyik foga, és ez kölcsönöz neki valami bizarrságot.

Karlovy Varyban nagyon szerették az Utóéletet, be is került a fesztivál tíz legnépszerűbb filmje közé a közönségszavazáson. Kaptál valami érdekes nézői reakciót?

Általában a legváratlanabb helyzetekben lépett oda hozzám valaki, hogy elmondja, mennyire tetszett neki a film. De inkább az én reakcióim voltak érdekesek, mivel még mindig nem tanultam meg, hogyan kellene a dicséretre normálisan reagálni. Egy pasi pedig elkezdett perverz dolgokat írogatni a népszerű közösségi oldalon, de aztán néhány levélváltás után végül ő blokkolt engem.

Most min dolgozol?

A Fapad című sorozatot rendezzük László Péterrel és Fazakas Péterrel hárman, ami október elején indul majd a tévében. Litkai Gergely és Vinnai András írta, arról szól, hogy egy fehérjefeldolgozásból kiugrott magyar vállalkozó légitársaságot alapít, és ennek a mindennapjait rögzíti egy dokumentumfilmes stáb. Anger Zsolt játssza a főnököt, és szerepel benne többek közt Végh Zsolt, Rezes Judit, Lengyel Tamás és Dobó Kata is.

Azért gondolom, alakulnak a további saját terveid is.

Két forgatókönyvtervem van, az egyik egy Magyarországon leforgatható, hagyományos vígjáték, ami a szinglifilmek parafrázisa, és egy Carrie Bradshaw-szerű harmincas újságírónőről szól, aki manhattani luxuslakás helyett egy lepattant lakótelepi albérletben írja a tanácsadó cikkeit, de mindig lefagy a számítógépe. A másik egy nagyon személyes sztori, ami azokon az élményeimen alapul, amikor tizenéves koromban külföldön dolgoztam egy kis ideig. Ebben az a nehézség, hogy a fele külföldön játszódna, illetve az is, hogy olyan durva dolgok lennének benne, amiket még nem tudom, hogyan lehetne viccesen feldolgozni.

Miért evidens, hogy humorosan dolgozod fel? Elvileg drámát is rendezhetnél.

Nem tudom elképzelni, hogy teljesen humormentes filmet csináljak. Lehet, hogy egy komoly drámához csak még érnem kellene egy kicsit, de egyelőre valamiért minden helyzetben a vicceset keresem.

Szólj hozzá te is!

Még több Kultúra

Férfitest, a maga valójában a Frankofón Filmnapokon film

Férfitest, a maga valójában a Frankofón Filmnapokon