Sosem szerencsés olyan filmre beülni, amit túl nagy várakozás előzött meg. Az elmúlt hetekben Zomborácz Virág Utóéletének Karlovy Vary-i sikereitől, a kritika áradozásaitól és a vetítések alatt fel-feltörő tapsvihartól volt hangos a magyar sajtó, nem csoda hát, hogy szinte az egész magyar filmvilág várta a bemutatót. Zomborácz Virág, akivel mi is készítettünk interjút, első nagyjátékfilmje kétségtelenül izgalmas, új irányt jelöl ki a magyar film világában, de a humora helyett sokkal inkább mondanivalója az érdeme.
A történet szerint a főszereplő Mózes (Kristóf Márton) a szorongó, neurotikus fiú a pszichiátriai falai közül kilépve lelkész édesapja (Gálffi László) túlontúl is irányító karjaiba kerül, aki elhatározza, hogy saját képére formálja fiát. Természetesen ennek első lépcsője az volna, hogy Mózes – akinek ehhez persze semmi kedve – segítsen be a hitközösség életébe, azonban ez a terv hamar meghiúsul, amikor a lelkész váratlanul meghal egy szívrohamban. Mózes megpróbáltatásai azonban itt nem érnek véget, sőt, csak most kezdődnek. Halott édesapja ugyanis kába kísértetként tér vissza, hogy megkeserítse Mózes mindennapjait. A kétségbeesett fiú a spiritiszta autószerelő (a zseniális Anger Zsolt) tanácsára megpróbál segíteni a kellemetlenkedő szellemnek, hogy befejezze elvégezetlen feladatát, ami az élők világához láncolja, amiben néhai édesapja asszisztense, az (ex-)drogfüggő Angéla (Petrik Andrea) lesz segítségére.
A várakozások ellenére némi csalódást okozott, hogy a film első felében még feszes, iskolapéldaszerűen vezetett története a játékidő második felére kicsit lelassul, és sajnos akadnak benne üresjáratok is. A kritika elsősorban az egyedi, abszurd humort és az amatőr főszereplő, Kristóf Márton színészi játékát dícsérte. Utóbbival tökéletesen egyetértünk, Kristóf Márton – aki egyébként kicsit az Itt vagyok Vida Viktorjára hajaz – aranyos-esetlen, jószéndékú, de bizonytalan, végtelenül őszinte karaktere viszi a hátán a filmet. A humort illetően valóban akadtak bőven őszinte nevetések a teremben, de bármennyire is kedvesek ezek a bénázós poénok, volt néhány erőltetett momentum.
Amit azonban még a humornál is fontosabb kiemelni, az a jelenség, amiről a film szól, ugyanis azzal nagyon is lehet azonosulni ma Magyarországon. Adott egy vidéki közeg, vidéki emberekkel, akik úgy élnek egymás mellett, hogy generációkon keresztül senki nem tanította meg nekik, hogyan kell az érzelmeiket, a szeretetüket kifejezni egymás felé. Ilyen Mózes apja, aki sose kérdezte meg fiától, hogy ő mit szeretne, és a szeretet kimutatása az apai szigor gyakorlásában merül ki, de a női karakterek sem jobbak ilyen téren: Mózes édesanyja (Kinczli Krisztina) például azt sem veszi tudomásul, hogy örökbefogadott kislányát megalázták és bántották az iskolában, és hogy a gyerekben egyre több kétely és bizonytalanság merül fel identitásával kapcsolatosan. A lelki és fizikai kontaktusok hiánya, és az ezekre végtelenül vágyó, magányos ember karaktere jelenik meg a filmben.
Végeredményben nagyon üdítő érzés egy egyedi magyar filmet látni, ami ilyen szépen és könnyedén egyensúlyoz a humor és a komoly témák között. Ráadásul a külföldi sikereket felhalmozó, okos, érzékeny magyar film – amit ráadásul egy nő rendezett – pedig igazi
büszkeséggel tölti meg a hazai néző szívét.
Már a mozikban! (Vertigo)
