D. Tóth Kriszta: A tabuk feszegetése visz előre

2014. december 30. |

Mi nyomhatja a lelkét annak, akinek (látszólag) mindene megvan? Mihez kezdhet egy nő nem sokkal a negyvenedik születésnapja után, ha úgy érzi, a tökéletes élete ennél tökéletlenebb már nem is lehetne? – ez foglalkoztatja D. Tóth Kriszta legújabb regényének hőseit. Tabutémákról, szerepekről, a magunkkal való szembenézés lehetőségéről beszélgettünk vele - nem sokkal új könyvének bemutatója után.

Azon gondolkodtam, olvasva a könyvedet, hogy bátor vállalkozás volt megírni Szomjas Helga történtét. Olyan tabukhoz nyúltál hozzá, amik igen mélyen, és igen régóta bennünk élnek.

Ez így van. Noha nem akarok mindig minden áron tabukat feszegetni, úgy tűnik, hogy nekem ezek a témák mennek. Az első regényemet az édesanyám ihlette, és egy rákos beteg haldoklását, számvetését kíséri végig a könyv. Helga története nem egy ennyire direkt módon feszeget élet-halál kérdéseket, de mégis hozzányúl bizonyos tabukhoz. A negyvenes nőkkel keveset foglalkoznak, foglalkozunk, pedig egy hihetetlenül izgalmas életkorról beszélünk. Ezektől a nőktől a társadalom azt várja, hogy legyenek rendben, tegyék a dolgukat, ne foglalkozzanak már az útkereséssel, miközben épp ilyenkor döbbennek rá sokan, hogy eltelt az életük fele, ami természetesen rengeteg kérdést vet fel. Egy negyvenes nőnek is lehetnek szorongásai, testkép zavara, gondjai a házasságával, a saját szexualitásával, akkor is, ha látszólag rendben teljesen rendben van az élete. Szeretem az ilyen témákat, mert előre visznek, és mert ezek azok a kérdések amelyek elgondolkodtatják az olvasót, meg persze az írót is.

A főhősöddel együtt gondolkodtál, vagy már megvoltak a magad konklúziói, mikor leültél megírni ezt a történetet?

Vele haladtam. Eleinte néhány lépéssel előtte jártam, de például az utolsó nagyjelenet végkifejlete egyáltalán nem volt meg, amikor elkezdtem dolgozni a szövegen. Ez nem is baj. Amikor regényt írok, egy idő után hagyom, hogy a karakterek éljék az életüket, és kicsit átvegyék fölöttem is az irányítást. Igazából Helga magát írta, én pedig mentem mellette.

Eddig hányan kerestek meg azzal, hogy magadról mintáztad-e Helga karakterét?

Ez egy teljesen normális kérdés (nevet). Hiszen sosem tagadtam a koromat, én is negyven leszek, mint Helga, a barátaim is nagyjából ennyi idősek, ezt a korosztályt kívül-belül ismerem. És ismerem azt a közeget, amiben Helga él, én is megfordulok azokon a helyeken, ahol ő jár a könyvben. Néhány jelenetben vannak saját élményeim, de ezzel nagyjából ki is merül a hasonlóságunk – sokkal több köztünk a különbség. A válaszok, amiket az egyébként általam is ismert kérdésekre ad, a saját válaszai, nem feltétlenül az enyémek. Helga karcosabb, vakmerőbb nálam, és sokkal több baja van magával, mint nekem. Szerencsére.

Ha már a főhősödről, és rólad beszélgetünk, milyen volt a viszonyod vele?

Ellentmondásos. És azt hiszem az olvasók is így fogják érezni, legalábbis az első visszajelzések ezt tükrözik, aminek nagyon örülök.

Azt mondtad, hogy a Húszezer éjszakához először egy válásokról szóló cikk adott ihletet. Miért választjuk inkább a végleges, és azonnali megoldásokat, ahelyett, hogy feltennénk bizonyos kérdéseket, esetleg szembenéznénk saját magunkkal is?

Mert a világon a legnehezebb dolog magunkkal őszintének lenni. Ezzel mindenki megküzd, úgy a könyvben, mint a való életben. A kérdés az, hogy ki mikor látja be, hogy hosszú távon nem lehet kívülről várni a megoldásokat, folyamatosan csak magunkon kívül keresni a boldogság forrását. Így legfeljebb csak időszakos válaszokat találunk. A könyvben is elhangzik, hogy senki nem azért születik erre a földre, hogy valaki mást tegyen boldoggá. Pedig még az anyanyelvünk is becsap minket, amikor azt mondjuk: „boldoggá tesz a férjem”. Mi lenne, ha nem tőle várnánk el, hanem egyszerűen megtanulnánk magunkban, magunktól boldogok lenni? Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy az embernek magában kell kezdenie a munkát. Nem vagyok szakembere a kérdésnek, de talán a válásokra is ez az egyik magyarázat. A könnyebb ellenállás felé mozdulunk, ahelyett, hogy azokat a bizonyos nagyon nehéz kérdéseket feltennénk, elsősorban saját magunknak. És kőkeményen beleállnánk a válaszokba, nem hazudnánk magunknak.

Le lehet élni anélkül egy életet, hogy megpróbálnánk feltenni a magunknak ezeket a kérdéseket?

Biztosan, csak szerintem nem érdemes. Felszabadító érzés önmagunk előtt meztelenre vetkőzni, elengedni a tökéletlenségek miatti frusztrációkat, ennek a látszatvilágnak az összes nyomását, a társadalom és a saját megfelelési kényszerünk által ránk ragasztott szerepeket, és egyszerűen csak lenni. Tökéletlennek lenni, hibázni, azt belátni, ha arról van szó segítséget kérni. Nem tudok annál felszabadítóbb pillanatot, mint amikor az ember rájön, hogy egyáltalán nem kell mindig tökéletesnek lennie. Igen, félelmetes, és nagyon nehéz saját magunk mélyére ásni, de a végeredmény miatt megéri.

Miért nehezítjük meg a magunk dolgát, miért nem hagyjuk meg az átjárókat a szerepeink között? Hiszen a főhősnőd, és még rengeteg nő, életének egyik fő feszültség forrása az, hogy jó volna NŐ-nek is lenni, anyának is, feleségnek is, de mindig egy vagy-vagy helyzetben találják magukat.

Nehezet kérdezel. Hiszen én pontosan ugyanazt az utat járom, mint minden nő, ugyanazokat a harcokat vívom, mint körülöttem mindenki. Nagyon nehéz a szerepeinken kívül meghatározni önmagunkat, már csak azért is, mert ezeket a sémákat többé-kevésbé készen kapjuk a társadalomtól. A legtöbben elfogadjuk, hogy ilyen közegbe születtünk, ezekhez a szabályokhoz kell alkalmazkodnunk, és betagozódunk abba a csoportba, ahova éppen akkor tartozunk. Ez nem megalkuvás, hanem természetes túlélési ösztön. És, ha ez a csoport azt kívánja meg tőlünk, például azért, mert családot alapítottunk, hogy onnantól kezdve mindig valaki másnak az igényeivel foglalkozzunk, akkor úgy teszünk. Gondolj bele, mennyivel szigorúbbak az emberek egy nővel szemben, ha már gyerekei vannak, mennyire nem tudnak neki például megbocsátani ha hibázik, ha önző, ha rosszul dönt. Idővel mi magunk is elfogadjuk, hogy ez így helyes. Hogy nekünk nem jár a saját prioritásaink rangsorában előkelő hely.

Sok kortárs irodalmi műben a város csak egy díszlet, és általában csak nagyjából utalnak egy-egy helyszínre, te viszont nagyon is konkrétan megnevezed Budapest egyes részeit. Miért?

Egyrészt, mert rajongásig szeretem Budapestet. Ennek a városnak személyisége van, ellentmondásos, színes, izgalmas, abszolút megérdemelte, hogy önálló szereplője legyen a könyvnek. Ráadásul város kézzelfogható valósága abban is segít, hogy ez történet maivá, és igazivá váljon. Sokkal könnyebb azonosulni, és megtalálni a kapcsolódási pontokat a szereplőkkel, ha egy felismerhető környezetben játszódik a történet. Talán könnyebb megérteni, hogy ha tetszik, ha nem legalább egy kicsit mind Szomjas Helgák vagyunk.

Fotó: Csiszér Goti – Goti Photography

Szólj hozzá te is!

Kapcsolódó cikkek

Még több Kultúra

A színház jövője: “El kellett fogadni, hogy Zoom-performanszok helyett inkább Netflixet néznek az emberek” Boross Martin

A színház jövője: “El kellett fogadni, hogy Zoom-performanszok helyett inkább Netflixet néznek az emberek”