Mi már láttuk: Rendíthetetlen

2015. február 05. |

Az olimpikon és háborús hős Louis Zamperini élete olyan történet, ami szinte ordított a megfilmesítésért. Sajnos a Rendíthetetlen meglehetősen pátoszos hangot választott ennek elmeséléséhez, de a nemes szenvedés vastagon mért rétege alatt valóban megható emberi történet lapul.

Angelina Jolie olyan, mint új filmjének főhőse: nem adja fel, akkor sem, ha minden körülmény ellene játszik. Legutóbbi rendezése (A vér és méz földje) elég nagy bukás volt, és rendesen kapta is érte a savat, ez mégsem tartotta vissza attól, hogy újra rendezésre adja a fejét. Úgy tűnik, a színésznő nagyon be akarja bizonyítani, hogy képes művészi értékkel bíró produktumot előállítani, azonban görcsös ragaszkodása valahogy átitatja a film minden egyes képkockáját. Annyiban ezúttal már okosabb volt, hogy a forgatókönyv megírását inkább a Coen-fivérekre bízta, persze tegyük hozzá, hogy egy ilyen történettel a félsiker már eleve garantált.

Louis Zamperini élete ugyanis minden részletében valóban megindító, és lenyűgöző. Az egyébként olimpián is futó Zamperini katonaként lezuhant repülőgépével, és két bajtársával a tengeren hánykolódott 47 hosszú napon keresztül, aztán japán fogságba esett, és borzasztó körülmények között élt a háború végéig. Ezek tehát a tények, amik önmagában elegendőek ahhoz, hogy az ember tátott szájjal hallgassa a férfi életének meséjét. Sajnos Jolie nem elégedett meg ezzel, és Zamperini történetét jó adag pátosszal és giccsel színezte ki. A Rendíthetlen az Oscar zsűri szája íze szerint megírt, klisékkel telezsúfolt hollywoodi recept alapján készült. (Ennek ellenére a legjobb operatőr, hangvágás és hangkeverés kategóriában jelölték csak a filmet.) A történet középpontjában Zamperini áll, aki egy klasszikus fejlődéstörténetben a futás megtanítja, hogyan legyen semmirekellő kisfiúból a végsőkig kitartó sportoló és becsületes katona. A Zamperinit alakíto Jack O’Connell tulajdonképpen két órán keresztül fordul megfáradt, véreres tekintetével a kamera felé, hogy aztán kimondjon valami nagy életigazságot. Vagy ő, vagy egy másik amerikai bajtársa.

És ez itt a második probléma a filmmel, a didaktikus dualizmus a japánok és amerikaiak között. Persze a filmet amerikaiak készítik, ezért elkerülhetetlen, hogy kicsit az amerikaiak felé húzzon, de itt az amerikaiakat már-már emberfeletti erényekkel ruházzák fel, míg a japánokhoz képest a pokolbéli ördög még a fasorban sincsen. Zamperinit a hadifogságban kipécézi magának egy istenkomplexusos, neurotikus japán tiszt, aki válogatott kínzásokkal próbálja megkeseríteni a férfi amúgy sem kellemes mindennapjait. De mindezek ellenére a fájdalmasan kilátástalan helyzetekben az amerikai katonák mindig megőrzik tartásukat és becsületüket.

Ez a nagybetűs, méltóságteljes szenvedés hömpölyög tehát végig a filmen, hogy a vértől és sós könnyektől egyre hatalmasabbra duzzadva árassza el a vásznat. Ha azt gondolnánk, hogy a háborús csomagolásba bújtatott Pi életére hajazó képsorokon az imbolygó mentőcsónakból sirálybelsőségeket hányó katonák nagy pácban vannak, tévedünk. Az még csak a bemelegítés volt a rájuk váró sanyargatások előtt. Mintha a valóság nem lett volna eléggé fájdalmas, a film annyi kínt próbál kisajtolni a történetből, hogy izzadtságszagú és túlságosan is elnyújtott lesz az egész. Ami mégis megmenti a Rendíthetetlent, az a valóság ereje. A film legelején odabiggyesztett „igaz történet” felirat jelentősséggel tölti meg a film képeit, és ez az – nem a széntől befeketített arcokon végiggördülő krokodilkönnyek – ami a nézőre is valódi érzelmi hatást gyakorol.       

Premier: február 5. (UIP-Duna Film)

Szólj hozzá te is!

Kapcsolódó cikkek

Még több Kultúra

Siker határokon túl: Győri Noémi fuvolaművész fuvolaművész

Siker határokon túl: Győri Noémi fuvolaművész