Nemrég mutattátok be a projekt_LULU* című darabot a Jurányiban. Elégedett voltál a bemutatót követően?
Ezt nehéz megítélni, ugyanis valójában nem most lett volna a bemutató, hanem februárban. Sajnos mindenféle külső körülmény szerencsétlen összejátszása miatt akkor ez nem tudott létrejönni, a Jurányi nem tudta nekünk biztosítani a megfelelő infrastruktúrát, ráadásul ez csupán néhány nappal a bemutató előtt derült ki. Ennek ellenére akkor már tartottunk egy amolyan mezítlábas bemutatót, ahol nem volt semmilyen technikánk. Ez nagyon fontos volt, a színészek, alkotók számára, mert különben szétesett volna az előadás. Épp ezért rettentően izgultunk most, a bemutató előtt rengeteget készültünk éjszakákon át, mindenki beleadta az utolsó erejét. Viszont végül teltházunk volt, aminek nagyon örülök! Én azt érzem, a közönség jól fogadta az előadást, nyilvánvalóan volt bennem egy kis félsz elsősorban az interaktív részek miatt, ahol egy kicsit bevonjuk a közönséget is. De szerencsére nekem úgy tűnt, hogy a nézők jókedvvel vesznek részt ezekben a kis „játékokban”.
Sajnos a mi színházi kultúránkban a nézők bevonása merész lépésnek, kockázatosnak számít, valahogy ehhez egyáltalán nem vagyunk hozzászokva. Te ennek ellenére több ilyen részt is tettél a darabba, sőt egyből egy szokatlan felütéssel indítasz…
Igen, érdekes, hogy ezek sok más országban teljesen konvencionális fogásoknak számítanak, nálunk valamiért nagyon extrém, nagyon bevállalós dolgok. Szerintem jó lenne, ha ez egy kicsit jobban működne itthon is, mivel lassan a színház egyetlen előnye bármilyen más médiummal szemben az marad, hogy meg tudja őrizni az itt és most varázsát. Persze ez közhely, mégis épp ilyen elemekkel kellene kihangsúlyozni ezt a tulajdonságát, olyan fórumok teremtésével, ahol a közönség is megnyilatkozhat. Valóban, ahogy mondtad, már a felütésnél szerettük volna érzékeltetni, hogy itt most egy picit más fog majd történni, mint amihez hozzászoktunk. Volt egy néző, aki ki is ment az előadásról…
Szerinted a közönség radikális darabnak ítélte meg a Lulut? Azt gondolom, kicsivel nyugatabbra ez a darab még csak formabontónak sem számítana, nálunk mégis volt, akinál kiverte a biztosítékot.
Sajnos a mi színházi kultúránknak nem igazán része a néző provokálása… A „provokálni” szót nem kizárólag polgárpukkasztó értelemben értem, hanem arra gondolok, hogy be kell vonni, gondolkodásra kell sarkallni a közönséget. Van egy teszt a darabban, ami például azért jó, mert bármit is csinálsz, állást foglalsz, így kicsit rá tudtuk kényszeríteni ezt a helyzetet az emberekre. De közben szerintem próbáltuk is oldani a szituációt, a színészek is igyekeztek bátorítani a közönséget. Ezzel az egész teszttel valójában csupán arra szerettünk volna rávilágítani, mennyire könnyen foglalnak állást az emberek akár súlyos kérdésekben is. Határozottan kijelenti valaki, hogy „nem, én nem vagyok feminista”, miközben azt sem tudja, mi az a feminizmus.
Visszatérve oda, hogy csúszott a bemutató: erről rögtön az jutott eszembe, hogy az alternatívoknak megint csak a problémák jutnak. Nehéz ilyen körülmények között dolgozni?
Igen, sajnos azt kell mondanom, hogy az alternatívoknak sokkal nehezebb. Ráadásul ez épp egy időben történt azzal, hogy a Szputnyik kénytelen volt bejefezni a működését. Persze ezek egymástól független események, mégis azt látom, hogy egyre inkább zárulnak be az ajtók, fogynak a lehetőségek az ilyen társulatok számára. Mi a Lulut a TITÁNium pályázat, a Manna Kulturális Egyesület és a MASZK Egyesület segítségével tudtuk létrehozni, amiért rettentően hálásak vagyunk, de legtöbbször a pályázatokon nyerhető pénz nagyon kevés, egyszerűen nem elég ahhoz, hogy egy nagy előadást színpadra lehessen állítani.
A kőszínházi közegtől elzárkózol?
Egyáltalán nem zárkózom el, jelenleg például pont Miskolccal tárgyalok, valószínű, hogy ott fogok dolgozni. Ráadásul azt gondolom, hogy – közeljövőbeli – friss diplomásként fontos, hogy sokféle tapasztalatot gyűjtsek be. A kőszínház képes biztonságot adni, ez pedig annyi terhet levesz az ember válláról, hogy sokkal jobban tud koncentrálni a munkájára. Nincs nagy baj a kőszínházakkal, csak az, hogy nem elég nyitottak a fiatalokra: hiába van állandó rendezőhiány, a friss diplomásokat sok helyen valahogy mégsem akarják befogadni.
Sodró Eliza a projekt_LULU-ban
Az előző munkádban (Yvonne, a burgundi hercegnő) és a Luluban is nő a főszereplő. Tudatosan keresel ilyen darabokat?
Az Yvonne esetében csak kerestem egy darabot, de nyilvánvalóan nem véletlenül keltette fel az érdeklődésemet egy olyan mű, aminek női főszereplője van. Ez persze fordítva is igaz, a férfi rendezők is inkább férfi főszereplőt választanak, csak nekik sokkal könnyebb dolguk van, hiszen ezerszer több az olyan dráma, amiben férfi protagonista van. De akkor még nem volt szempont, hogy női darabot csináljak, a Lulunál igen. Ott előbb volt meg az előadás témája, a darab dramaturgjával, Zsigó Annával rengeteget foglalkoztunk a kérdéssel, és sokat gondolkodtunk azon, hogy mire fűzzük fel azt a sok anyagot, amit előzetesen összegyűjtöttünk. Ezért esett a választásunk végül a Lulura, amit egyébként is nagyon jó anyagnak tartottam, most pedig még a téma kapcsán is kapóra jött.
A darabban többek közt a feminizmus kérdését is középpontba állítjátok. Manapság annyi negatív tartalom ragadt rá erre a szóra, hogy sok ember nem is meri vállalni. Te kimondod, feminista vagy?
Igen, ki merem mondani, feminista vagyok! (nevet) De valóban, ez egyáltalán nem tiszta fogalom. Az a mondat, amivel én meghatároznám a feminizmust annyi, hogy „minden szinten ugyanolyan jogok illetik meg a nőket és a férfiakat is.” Szerintem ez ennyit jelent, és így már sokkal bátrabban lehet az ügy mellé állni.
A feministákat mégis sokan szélsőséges, radikális, férfigyűlölő nőknek tartják…
Sajnos igen, én épp ezért próbálom mindig – akár egy kötetlen, baráti beszélgetés keretei között is – leválasztani a feminizmust ezekről a tévhitekről. Az emberek valószínűleg nem is tudják, hogy valójában egyetértenek a feminizmus alapelveivel… Muszáj kicsit kimozgatni ezt a kifejezést jelen közegéből. Egyébként az előadás weboldalán olvasható az a kísérlet, amiben embereket kérdezünk az utcán a feminizmusról. Két kérdést tettünk fel: „Ön feminista?” és „Tudja-e, hogy mit jelent a feminizmus?”. Az emberek többsége határozottan kijelentette, hogy ő nem az, aztán valami furcsaságot válaszolt arra, hogy mit is jelent ez a fogalom. A feminizmus egyáltalán nem tiszta, és rengeteget árt az, hogy többnyire a szélsőségével azonosítják…
Sodró Eliza a projekt_LULU-ban
Feminista filmelmélészek tették szóvá, hogy egy női karakter csak akkor lehet érdekes, ha megverik, megerőszakolják, vagy legalábbis valami szörnyű, szélsőséges dolog történik vele. A Luluban sincs ez másképp…
Pontosan, a drámákkal ugyanez a probléma, mint a filmekkel. A feminista filmelméletben sokszor emlegetett Bechdel-tesztnek az a lényege, hogy egy fikciós mű megfeleljen az alábbi kritériumoknak: legyen benne legalább két női szereplő, és ezek a nők ne (csak) férfiakról beszéljenek. Nos, tudjuk, hogy ilyenből nagyon kevés van. A Luluban szerintem az a jó, hogy Wedekind nagyon okos szerző, akinek a gondolatai ma is érvényesek, és nagyon jól reagál a századfordulós nőgyűlöletre. Azt gondolom, nem véletlenül írta meg fejlődéstörténetként ezt a művet: a darab elején Lulu még felöltözni sem tud egyedül, a végére – férfiról-férfira járva – eljut oda, hogy a sötét londoni színben kijelentse: „ha egyedül vagyok, még bármire képes vagyok.” Azért lesz prostituált, hogy magának keressen pénzt.
De Lulu identitása mégis a férfiakon keresztül teremtődik meg. A férfiak adnak neki nevet, a férfiak határozzák meg a szerepét.
Pontosan. Wedekind pont ott vágja el a történetet, amikor ahhoz a ponthoz érkezünk, hogy kiderüljön, mire jutna egy nő önállóan. És erre ő azt mondja, – borzasztóan sötét iróniával –, hogy sehova. Ezt persze egy frappáns, mélyen ironikus fordulattal oldja meg, amit most nem árulnék el. Szerintem rendkívül erős társadalomkritka, hogy egy nő sehová nem juthat el, ha nem férfiakon keresztül akarja magát meghatározni. Ijesztő, hogy ez ma is létezik. Vegyünk egy mai, független nőt. A társadalom rengeteg negatív jelzőt aggat rá, karrierista nőként bélyegzi meg, számon kéri rajta, hogy nincs gyereke. Borzasztó nehéz egy szintre kerülni egy férfival.
Dér Zsolt a projekt_LULU-ban
Neked vannak ezzel kapcsolatban személyes rossz tapasztalataid is?
Igen. Én szerencsére mindig nagyon jó közegekben mozogtam, felvilágosultabb körökben. Viszont rendezőszakon eleve kevés a nő, általában egy lány jut egy osztályba, most kész csodának számított, hogy ketten vagyunk… A színházi szakmákban borzasztóan érződik a macsó kultúra hatása, egy kezemen meg tudom számolni, hány női rendező van. Nőként muszáj megküzdened azért, hogy érvényesülhess, persze nem nyíltan megalázó, vagy szélsőséges helyzetekről van szó, csak azokról az apróságokról, hogy nekem mindig mindent nyomatékosabban kell elmondanom, mindig meg kell erősítenem a kompetenciámat. Bemegyek 160 centisen beszélni a díszítőkkel, akik egyből megkérdőjelezik a hozzáértésemet, csak azért, mert lány vagyok. Állandóan meg kell vívnom azokat a harcokat, amik egy férfi számára ismeretlenek.
Nagyon fontos eleme a darabnak a zene. Van valamilyen muzikális kötődésed?
Elég sok, általános iskolában és gimnáziumban is zenetagozatra jártam, zongoráztam, és énekeltem is, sőt, ezekkel még ma is foglalkozom. Épp ezért általában minden munkámban van zene, pontosabban élő zene, most már vannak is olyan zenészek, akikkel fixen dolgozom együtt. Egyébként is érdekelnek a zenés műfajok, elsősorban az opera. Most ősszel ráadásul volt lehetőségem az Operaházban egy Haydn operát rendezni, aminek iszonyatosan örültem, nagyon jó élmény volt.
