A legtöbb kislány életében előbb-utóbb eljön ez a pillanat, de csak keveseknek van olyan rendületlen hite, kitartása, energiája, ambíciója és nem utolsósorban tehetsége, ami a célhoz segíti őket a hosszú úton. Simon Renáta a Svéd Királyi Balettből jött haza, jelenleg a Frenák Pál Társulatban új táncos.
Nemrég költöztél haza Svédországból, ahol a Királyi Balettban táncoltál. Hogy kerültél a Frenák Pál Társulatba?
Már korábban is ismertem és csodáltam Paliék munkásságát. Tulajdonképpen minden nagyon egyszerűen történt: miután hazajöttem külföldről, felvettük a kapcsolatot, és egy próbatánc után elkezdtünk együtt dolgozni. Régóta szerettem volna kipróbálni, hogy az a különleges stílus és táncnyelv, amelyet ők képviselnek, mennyire áll jól a testemnek, mennyire tudom magamévá tenni azzal a különleges gondolatvilággal együtt, amely rájuk jellemző. Most már közel két hónapja próbálunk, és napról napra látom, milyen sokat lehet tanulni Palitól. Akkor is, ha éppen nem engem instruál, hanem másokat.
Hogy megy a közös munka?
Remek a csapat, hárman vagyunk újak. Jó hangulatban, jó energiákkal tudunk együtt dolgozni, mindenki segíti a másikat. Ha új közegbe kerülök, és új embereket ismerek meg, egy ideig szeretem a háttérbe húzódva, megfigyelőként szemlélni a dolgokat. Nekem idő kell ahhoz, hogy megnyíljak. Persze önmagában ahhoz is kell egyfajta nyitottság, hogy egy új koreográfus stílusát – mozgásnyelvben és emberileg is – be tudjam fogadni. Amit Pali csinál, egy folyamatos process, sosem tudjuk azt mondani, hogy kész vagyunk vele. Ez bizony táncos szempontból nagy kihívás, hiszen nem lehet hozzászokni a lépésekhez, a sorrendhez, mert folyamatosan változnak. Így viszont frissen tart minket – és remélhetőleg a nézőket is.
A Frenák-előadásokban rendszerint hangsúlyos szerepet kap a meztelenség. Te levetkőznél a színpadon, ha ez lenne a koreográfusi koncepció?
Nekem eleinte ez problémás kérdés volt, Palival beszéltünk is róla. Ő nagyon tiszteletben tartja, hogy a táncosai mit gondolnak a meztelenségről, kinek mennyi fér bele. Ugyanakkor fontos kiemelni, hogy hihetetlenül ízléses megoldásokkal dolgozik, nála a meztelenség egyetlen jelenetben sem öncélú, mert a koreográfia, a koncepció minél teljesebb átadását szolgálja. Ha én is látom, hogy van értelme és fontossága a meztelen jelenlétnek, nincs vele problémám. Persze meg kell emészteni, de én nagyon szeretem a kihívásokat – és erre abszolút így tekintek.
A Budapesti Tavaszi Fesztiválon bemutatott Birdie-ben fogsz debütálni. Ez az új Frenák-darab a bezártságról, az izolációról, a falaink és a határaink átlépéséről, a szabadságról szól. Számodra táncosként mit jelent a szabadság?
Akkor éreztem meg először, amikor közel három, a Győri Balettnél eltöltött év után szabadúszó lettem. Amikor a kezedbe veszed a sorsod, te döntöd el, kivel dolgozol, melyik darabban szerepelsz, és nagyon keményen ki kell állnod magadért. Félelmetes, de legalább annyira vonzó és izgalmas is. A szabadság ilyen fokú megtapasztalása után furcsa is volt ismét visszatérni egy társulathoz, a Svéd Királyi Baletthez, amely – lévén klasszikus – jóval hierarchikusabb struktúrában működik, mint egy kortárs csapat.
Nem lehetett könnyű odakint egy ilyen nagy múltú és nívójú társulatba bekerülni, pláne szabadúszóként érvényesülni…
A párom, Várnagy Kristóf – akitől egyébként rengeteget tanultam, hiszen szintén szakmabeli – kiköltözött, majd fél évre rá én is követtem. Egyedül őt ismertem, senki mást. Kristóf a Cullberg Ballet-nél táncolt, oda, majd a Királyi Baletthoz is bejárhattam tréningezni. Fantasztikus, sokoldalú, tapasztalt és rendkívül intelligens táncosokkal ismerkedhettem meg így. Pusztán, hogy néztem őket, köztük lehettem, rengeteget tanultam. Egyfolytában workshopokra, próbatáncokra jártam, igyekeztem kapcsolatokat építeni. Az iskolából kikerülve azt gondoltam magamról, hogy már tudok táncolni, de hamar rájöttem: mindig van új, mindig van több, amit az ember elsajátíthat, ami formálja a gondolkodását, a mozgáskultúráját. Svédországban úgy szívtam magamba a tudást, mint a szivacs.
Milyen tapasztalatokat hozott a Svéd Királyi Balettben töltött év?
Nagyon szeretem a balettet, de inkább a modern, a kortárs irány felé hajlok. Igazgatóváltáskor kerültem be a társulatba, különösen az volt a vonzó számomra, hogy az új vezető ötvözni akarta ezt a két, valójában teljesen más világot. Ez az elképzelés azonban nem igazán valósult meg. Nem éreztem magam komfortosan, a szabadúszás és a modern eszmeiség túl sokat formált rajtam ahhoz, hogy megtaláljam a helyem egy ennyire hierarchikus struktúrában. Visszakerültem egy olyan közegbe, ahol mindig meg akarták magyarázni, mit hogyan csináljak, és az csak akkor volt jó, ha minél inkább hasonlítottam a többiekre. Egy modern társulatban sokkal nagyobb hangsúlyt kap a személyiség, az egyéni gondolatvilág, az energia – ott épp az a fontos, hogy különlegesek legyünk.
Hogy látod, miben különbözik a svéd és a magyar kulturális élet – akár az alkotói, akár a befogadói oldalról nézve?
Azt tapasztalom, hogy a táncosok itthon keményebben dolgoznak: szünet nélkül végigcsinálunk egy hatórás próbanapot, így sokkal produktívabbak is vagyunk. A svédek jóval konfliktuskerülőbbek, ott teljesen más a táncos-koreográfusi viszony is. A nézők viszont odakint nyitottabbak. Egy teljesen átlagos svéd polgár biztosan ismeri a főbb társulatokat, sokszor jár előadásokra, koncertekre, kiállításokra – természetesen az is közrejátszik ebben, hogy van miből, hiszen az átlagkereset jóval magasabb, mint itthon. Ott nem dilemma az, hogy egy színházjegyet kifizessenek-e vagy sem.
Említetted, hogy a párod, Várnagy Kristóf szintén táncos. Soha nem volt köztetek rivalizálás?
Másfajta táncosok vagyunk, ilyen szempontból sosem rivalizáltunk. Azt mondanám, egymás tanárai és tanítványai vagyunk. Egyébként ő is évekig a Frenák-társulat tagja volt, nagy mesterének tartja Palit.
26 éves vagy, még igazán nem kell aggódnod azon, hogy egyszer kiöregszel. Mit gondolsz, meddig maradhat egy táncos fiatal?
Szerintem ez teljesen egyéni, attól függ, ki mennyire érzi magát fizikailag és mentálisan limitáltnak egy idő után. A szellemi frissességen nagyon sok múlik, hiszen ha az ember harminc-egynéhány évesen azt gondolja magáról, hogy már öreg, akkor az is, hiába képes fizikailag mindent megcsinálni. Érdekes, hogy Svédországban negyven fölötti táncosnőkből is van jó pár a színpadon, akik tíz évet szemrebbenés nélkül letagadhatnának. Persze fontos a genetika is, de a mentális állapot rengeteget nyom a latban.
És te mit teszel azért, hogy mentálisan frissen tartsd magad? Hogyan töltődsz, inspirálódsz?
Fontos, hogy újabb és újabb hatások érjenek, új emberekkel, újfajta gondolkodásmódokkal ismerkedjek meg. Akár egy galériában, képeken keresztül, vagy otthon, egyedül, regényt olvasva. Fiatalon, amíg még annyi minden hat az újdonság varázsával, nagyon könnyen megy, de ahogy múlik az idő, egyre tudatosabban kell tenni érte. Van, amikor az tesz jót, ha egy hétig nem is gondolok a táncra, néha pedig fogom magam, és egyszerűen hazamegyek a szüleimhez Győrbe, mert érzem, hogy arra van szükségem. Gyerekek közelében is remekül tudok töltődni, néhány barátom családjában már vannak kicsik, sokszor meglátogatom őket.
A Birdie-t április 17-én és 18-án mutatjátok be a MüPában. Milyen szerepben láthatunk téged?
Talán nem árulok el nagy titkot, ha elmondom: madarak leszünk. Ez a „madárság” itt szimbolikus persze, ugyanakkor mindenkinek van egy fő karaktere, nekem a flamingó. Amikor készültem rá, elsősorban a mozgását tanulmányoztam, hogy minél igazabban tudjam interpretálni. Nem emberként akarom eljátszani, hogy flamingó vagyok – azzá akarok válni.
