Rengeteg dologgal foglalkozol: díszlet- és jelmeztervezés, rendezés, fotózás, fordítás. Melyik áll hozzád a legközelebb?
Alapvetően díszlettervezőnek tartom magam. Minden más, amit csinálok, inkább csak kikacsintás. A jelmeztervezés mostanra állandóvá vált, és mára a szakmámnak tartom, de ez is az évek során jött a díszlet mellé, azt hiszem, az mindennek az alapja. A fordítással, a fotózással – ami nagyon hiányzik – már nem foglalkozom, régebbi dolgok…
De rendezéssel igen.
Igen, a rendezés folyamatosan jelen van az életemben, de ritkán van rá lehetőség, illetve én sem erőltetem, ha nem érzem, hogy nagyon foglalkoztatna egy téma. A Szóvirágok…, amit most mutattunk be, egy különleges felkérés volt, mert én ezen ritka alkalmakkor is többnyire vizualitásra építő, látványcentrikus előadásokat készítek. Élvezem a rendezést, és úgy érzem, minden előadásból rengeteget tanulok. Különösen, ha színészekkel dolgozom, ugyanis mindig a színészvezetésben voltam a legügyetlenebb, úgy érzem, egyáltalán nem tudok instruálni. De mivel keveset rendezek, és olyankor sem állok a figyelem középpontjában, lehetőségem van tanulni, gyakorolni, tapasztalatokat gyűjteni.
Kálmán Eszter: Justine – avagy az erény meghurcoltatása című darab
Itthon drámapedagógiát tanultál, Bristolban pedig performanszrendezést és díszlettervezést. Mit takar pontosan a performanszrendezés?
Angliában nagyon más a színházi oktatási rendszer, mint itthon: kezdetben mindenfélét tanultam, még filmezést is, és csak később specializálódtam performanszrendezésre és díszlettervezésre. Ez azt jelenti, hogy az arányok változnak, ugyanúgy kellett alapfokon minden színházi területtel – még a világítással is – foglalkoznom. Ez a performanszrendezés nehezen megfogható dolog, kint nem is egészen így hívják. Talán úgy magyarázható meg, hogy olyan tematikus előadás, rendezés, ami nem szövegalapú, illetve nem az a kiindulópontja. Persze takar konkrét performanszrendezést is, ami kint egy létező műfaj…
Magyarországon viszont elég kevés a performansz. Tudod itthon hasznosítani a kint szerzett tudást?
Szerintem a fő különbség az, hogy itthon a performansz inkább a kortárs képzőművészethez köthető. Sokáig dolgoztam a TÁP Színháznál, ott nagy hasznát vettem ennek a tudásnak, az a csapat és a közönségük nagyon jól fogadták az ilyen jellegű előadásokat, kísérleteket. De ez az angol képzés olyan, az itthoni színháztól eltérő, másfajta gondolkodásmódot adott nekem, ami tulajdonképpen bárhol kamatoztatható – akár a díszlettervezésben is.
Dolgoztál alternatívokkal és kőszínházban is. Mit gondolsz, kevés pénzből, de nagyobb szabadságból több kreatív megoldás születik, vagy mégis az a jobb, ha az anyagiak megengedik, hogy szabadjára engedd a fantáziádat?
A független színházi formák sok szempontból szabadabbak, de ez a szabadság sokkal inkább formára és nyelvre, nem pedig a látványra vonatkozik. Illetve nem ez a jellemző tapasztalatom és élményem ezzel kapcsolatban. Számomra a tervezés igazi kínszenvedés is tud lenni a független szférában. Néha már arra is büszke az ember, ha annyi pénzből, amennyi jut, kihoz valami olyat, ami egyáltalán látszik a színpadon. Persze biztosan értékelhetőbb a sok ötlet, ha tudod, hogy kevés pénzből valósították meg mindazt. Én mégis azt érzem, hogy az ennyire súlyos anyagi korlátok mellett egyszerűen nem tudom magam igazán megmutatni egy díszletben, az csupán folyamatos kiszolgálása marad az előadásnak, azon van a hangsúly, hogy valahogy meg tudd oldani a feladatot. Egy kőszínházban – tízszer ennyi pénzből – könnyebb alkotni, létrehozni olyan vizuális elemeket, amelyek önmagukban is jelentéssel bírnak.
A Hamupipőke című előadás
Nem gondoltál arra, hogy Angliában próbálj meg elhelyezkedni?
De, sokat gondolkodtam rajta, nagy dilemma volt, de rengeteg dolog hazahívott. Egyrészt volt a családi nyomás, másrészt, azt hiszem, nem voltam ott igazán boldog. Pedig valójában minden jól ment, tehetséges emberekkel voltam körülvéve, voltak barátaim, jöttek az egyre jobb feladatok, mégis magányosnak éreztem magam. Nem azonnal éreztem meg, csak szép fokozatosan figyeltem fel rá, hogy valami nincs rendben. Talán attól, hogy nem a saját anyanyelvemen léteztem… Hiába beszélsz folyékonyan egy másik nyelven, egyszerűen nem ugyanaz, mint amikor a saját anyanyelvedet használod. Észrevettem például, hogy angolul más a humorom, és hogy picit változik a személyiségem attól, hogy másképpen fejezem ki magam, más a szókincsem. Ezek egy idő után elkezdtek hatni és dolgozni bennem, és egyedül éreztem magam. Imádom Angliát, és azt hiszem, az lenne ideális, ha mindkét országban dolgozhatnék. De be kell vallanom, az a félelem is hazahúzott, hogy láttam, kint is nagyon nehéz érvényesülni. Ha megnézem, hogy én most hol tartok, és ahhoz képest, mit csinálnak az osztálytársaim, igazolja a döntésem helyességét…
Szóval a „külföldön könnyebb” csupán illúzió?
Olyan értelemben nyilván könnyebb, hogy ha valaki Londonban csapolja a sört, akkor lényegesen jobban fog keresni, mint ha Magyarországon tenné ugyanezt. A tehetség megítélése is más. Nyitottak az újra, nagyobb a szabadság és több a lehetőség a kísérletezésre, és jobban meg is fizetnek. De csak azután, hogy már bejutottál az áhított szakmába, a vágyott munkahelyre. Az pedig borzasztóan nehéz. Rengeteg a tehetséges fiatal, és hatalmas a verseny.
Drámapedagógiával már nem foglalkozol?
Én már egyáltalán nem, pedig látom, hogy mennyire fejlődik ez a terület. Már rengeteg színházban van ifjúsági program, sok az olyan beavató program és előadás, amelyre ellátogathatnak az osztályok, aztán együtt dolgozhatják fel az élményeket az alkotókkal. A függetlenek többsége – és már néhány kőszínház is – készítenek tantermi előadásokat, amivel sok vidéki iskolát is meglátogatnak. Ami még hiányzik számomra, az a drámapedagógiai módszerek beemelése a mindennapi oktatásba, például az irodalom- vagy történelemórakba, de nem tudom, hogy a mai oktatási rendszer mennyire rugalmas ezen téren. Én középiskolában vezettem színjátszó köröket, onnan jött ez a szerelem a drámapedagógia iránt, ami aztán az első komoly munkámmá vált. Amikor hazaköltöztem, lett volna lehetőségem, hogy újra ezzel foglalkozzam, de igazi tanárként, teljes munkaidőben nem akartam belevágni.
Jelenet a Szóvirágok című darabból
Van egy videó a Jurányi honlapján, amelyben arról beszéltek, hogy a Szóvirágok… tulajdonképpen menet közben alakult ki. Nagyon máshová jutott el a darab, mint ahová eredetileg terveztétek?
Tizennyolc oldallal indultunk az olvasópróbán, akkor szerintem még picit más volt a történet is. Egyébként Vinnai Andrásra jellemző ez a munkamódszer, szóval nem volt meglepő a dolog, de ebben a produkcióban nagyon sok nehézséget okozott. Ugyanis ettől sok feszültség teremtődik a színészekben is és kreatív stábban is. Ha sok idő van ilyen módon létrehozni egy előadást, akkor ez nem baj, lehet ez egy gyümölcsöző, kreatív próbafolyamat. De most csupán öt hetünk volt, és tizennyolc oldalunk… A csapat sem volt összeszokott bagázs, szóval az energia arra is elment, hogy megszokjuk egymást és egymás munkamódszerét.
De végül csak kiforrott, nem?
Hát, a „kiforrott” szó talán túlzás. De tény, hogy összeállt, és lett belőle előadás.Az utolsó két hétben még jó hangulatunk is volt, és szerettük is egymást! (nevet.) A végeredmény pedig egy kedves, vicces, mesés elemekkel tarkított történet, ami a nyelv fontossága köré épül. Rengeteg benne a humor, de helyenként egy kis dráma is előkúszik a sorok közül. Alapvetően egy igazi meséről van szó. A történet szerint a gonosz Nyelvisten el akarja venni tőlünk a magyar nyelvet, és alkut köt Minden Magyarok Nyelvédesanyjával, hogy ha egy kiválasztott helytáll a próbatételen, megtarthatjuk a magyar nyelvet. Igen ám, csak hogy egy beszélni alig tudó, ám nagyon bájos szerelmespárra esik a választása, akiket ezáltal egy nap alatt kell megtanítania Nyelvédesanyánknak beszélni, hogy kiállják a próbát. Ehhez egy nagyon mesei látvány- és zenei világ is társul, ha nem káromkodnának benne, még akár gyerekelőadás is lehetne. De nagyon sokat káromkodnak benne.
Mi a következő rendezésed témája?
Már nyakig benne is vagyok a következő munkámban, egy újabb vizuális alapú rendezésre készülök N, mint Nosferatu címmel. Egyetlen élő szereplő lesz benne – maga Nosferatu, a vámpír, és minden más szcenikai, illetve animáció formájában lesz bemutatva, május közepén a Trafóban.
Fotók: Vermes Kata
