A fiatal rendező, Nemes Jeles László egyébként nem először nyúl a témához, 2007-ben ugyanis már készített egy kiváló kisfilmet Türelem címmel, amely a 38. Magyar Filmszemlén rögtön ki is érdemelte a legjobb kisjátékfilmnek járó elismerést, és meg sem állt a velencei Mostráig. A téma kapcsán megjelenő friss látásmód, és a nagyon egyszerű cselekmény köré szerveződő, mélylélektani dráma felvillantása sok mindent már akkor megelőlegezett a Saul fiából.
A holokauszt megmutatása kapcsán felmerülő művészetelméleti dilemma mindig az ábrázolhatatlan ábrázolása, azaz hogy képesek vagyunk-e vizuálisan megjeleníteni ezt történelmen kívüli, szörnyűségében felfoghatatlan eseményt? És ami talán még fontosabb, ha már odáig merészkedünk, hogy ábrázoljuk, hogyan tesszük azt? A filmtörténetben persze számos példa van erre, jobban és rosszabbul sikerült megoldásokkal: az olyan merész vállalásoktól kezdve, mint az Élet szép humoros megközelítése (jobb) a sajnos sokkal gyakrabban előforduló, giccsbe hajló filmalkotásokig, mint például a Sorstalanság (rosszabb). De a Saul fiai valahogy nagyon szép egyensúlyt talált ebben a dilemmában.
A film szinte végig a főhőst, Sault (Röhrig Géza) követi, ez a váll mögül figyelő, félszubjektív kamera, ami imbolyog, rázkódik és őrülten kaszál, pedig teljesen lehetetlenné teszi az együttérzően távolságtartó nézői pozíció felvételét. Ott vagyunk az események sűrűjében, szinte belélegezzük a holttestek nyomán felszálló, levegőben kavargó hamut a forró, szűk, sötét terekben. Mégis, mint mikor tüntetően elfordítjuk fejünket a közvetlen közelünkben zajló szörnyűségek felől, a kamera is kínosan ügyel rá, hogy épp csak egy-egy villanásra mutassa meg a legbrutálisabb részleteket. Egy-egy meztelen testrész a kép sarkába kúszik, majd abban a pillanatban el is tűnik, vagy a képmező életlenségének óvó homályában marad. A hangsáv azonban nem hagy kétséget afelől, hogy mi történik a képen kívül.
Mert – és ilyesmit talán nem is lehet szabadkozás és magyarázkodás nélkül leírni – itt nem ez a lényeg. Vagyis nem olyan módon, hogy az egymáson heverő holttestek látványán időző kamera képén szörnyülködjünk. Nem szemérmeskedés ez, egyszerűen a kapkodó kamera számára nem ez a fontos. Ami fontos, az Saul személyes drámája, ami szinte csak mellékesen érinti a sonderkommando életének eseményeit, a lázadás szervezését. Saul egyetlen célja ugyanis, hogy tisztességes, vallásos temetést biztosítson egy fiúnak, akiben felismeri (vagy csak felismerni véli) saját fiát. Ez az egyetlen mozgatórugója, az egyetlen, ami cselekvésre készteti a minden emberi érzést könyörtelenül kivégző földi pokolban.
Azt sosem tudjuk meg, hogy Saul valóban saját fia végtisztességéért fordul szembe a közösséggel, és kockáztatja az életét, de nem is ez a fontos. A gyermek karaktere a holokauszttal foglalkozó filmekben mindig különös jelentősséggel bír: a gyermek a jövő, a gyermek halála pedig a jövő halála. Az ártatlanság teljesen értelmetlen, megmagyarázhatatlan meggyilkolása a remény lemészárlását jelenti. Saul számára ez a küldetés szimbolizálja az emberség utolsó szikráját egy olyan közegben, ahol őt magát is rákényszerítették arra, hogy alkatrésszé váljon a halálgépezetben, hogy elveszítse saját emberségét, reményeit.
Premier: június 11. (Mozinet)
