Úgy tudom, a balett őshazájához, Oroszországhoz családi szálakon is kötődsz.
Igen, Szibériában születtem a Bajkál-tó partján egy Ust’-Ilimszk nevű városkában, jó messze Európától… Anyukám orosz, apukám pedig magyar. Azonban én nem Oroszországban kezdtem el balettozni, hanem már itt, Magyarországon íratott be anyukám táncolni. Persze Oroszországban még mindig nagyon megbecsült és eleven a balett, hatalmas hagyománya van, és a mai napig erősen benne van a köztudatban.
Anyukád is balettozott?
Nem, és senki más sem a családunkból. Én vagyok az első! (nevet) Még óvodás voltam, mikor beíratott, és akkor még valószínűleg csak azért, hogy lekössék az energiámat és délutánonként elfoglaljam magam valamivel.
Sosem volt olyan, hogy abba akartad hagyni a táncot? Mondjuk kamaszkorodban.
Nem, ilyen soha nem volt. Állítólag az eleje indult csak nehezen, anyukám elmondása szerint nagyon sokat sírtam. De abbahagyni sosem akartam. Gyerekfejjel az ember azért csinálja, mert tényleg szereti és élvezi a táncot, és amire igazán nehéz és küzdelmes lesz, addigra már tudja, hogy mennyi energiát fektetett bele. Akadnak persze, akik elhagyják a pályát, de én úgy gondolom, meg kell tanulni türelmesnek lenni, ugyanis a befektetett munka szinte minden esetben megtérül.
Nagyjából hány órát töltesz tánccal egy nap?
Sokat! (nevet) Az iskolában délelőtt szakmai oktatáson vettünk részt, reggel nyolctól egy óráig, utána délután volt a közismereti oktatás, este pedig próbák, és alkalmanként az előadások. Most már más a napirendem, reggel tíztől délután fél hétig próbálok aztán pedig jönnek az előadások.
Magyarországon végezted a tanulmányaidat?
Igen, a Magyar Táncművészeti Főiskolán végeztem.
Sosem gondoltál rá, hogy érdemes lenne Oroszországban is képezned magad?
Nem, hiszen egyrészt annak idején nagyon nagy és nehéz döntés volt, hogy otthagytuk az országot, és Magyarországra költözzünk. Másfelől pedig akkoriban, amikor az iskolát végeztem, a családom még vidéken lakott, én kollégista voltam, és már így is nagy volt közöttünk a távolság. Nyilvánvalóan fantasztikus lett volna valamelyik világhírű akadémián tanulni, Moszkvában vagy Szentpéterváron. Itthon egyébként a mai napig méltán híres, Vaganova rendszeren alapuló képzés van.
A balett legendásan kegyetlen világú, gyönyörű, de nehéz szakma. Sokszor érezted azt, hogy lemondásokkal és áldozatokkal jár?
Rengeteg áldozatot és lemondást kívánt, de azt gondolom, ha valaki valamit profi szinten szeretne űzni, az ezzel jár. Borzasztóan nehéz, de megéri, ha az ember fantasztikus szerepeket kap és nagyszerű művészekkel, koreográfusokkal dolgozhat együtt. Nyomasztó azonban az a tudat, hogy ez egy nagyon rövid szakma. Egy táncosnak maximum húsz éve van van arra, hogy kifussa magát.
Hogyan kerültél a Svéd Királyi Balettbe?
Az akkori barátomat rögtön az iskola után felvették oda, én pedig a budapesti Operaházba szerződtem, ahonnan gyakran jártam ki hozzá látogatóba. Stockholmban eljártam a balettórákra is, és már a legelején felajánlottak egy szerződést nekem. Amikor egy hónapos kínai turnéra hívtak, nem tudtam ellenállni, így a Svéd Királyi Balettel először Pekingben táncoltam A hattyúk tavában.
Szóval tulajdonképpen a szerelem vitt ki?
Igen, részben. Azért ha ez a fiú Bolíviában élt volna, akkor nem biztos, hogy oda is követem! (nevet) De ez így szakmailag és a magánéletem szempontjából is jól jött ki.
És akkoriban együtt is táncoltatok?
Igen, elég sokat. Bár szerintem ezt a legtöbb táncos próbálja inkább elkerülni… Köztünk is akadtak súrlódások…
Pedig a közönség soraiból olyan romantikusnak tűnik a dolog.
Bizonyára… de ha együtt élsz valakivel, és egész nap összezárva próbáltok, együtt táncoltok, az néha azért nagyon sok tud lenni. Ebben is jó megtalálni az arany középutat.
Most pedig te leszel a Les Balett de Monte-Carlo első magyar szólistája.
Jean-Chrstiophe Maillot-val, a monte-carlói társulat vezetőjével Stockholmban is dolgoztam három-négy évvel ezelőtt, és már akkoriban is felmerült, hogy szívesen látna a táncosai között. De én nem éreztem magam késznek erre a feladatra, ráadásul úgy gondoltam, még a stockholmi társulatban is vannak kiaknázatlan lehetőségeim. Mostanra jutottam el oda, hogy felkészültnek érzem magam, februárban Monacóban kipróbáltuk, hogyan tudunk együtt dolgozni Maillot-val. Fantasztikus tapasztalat volt, már a harmadik napon szólista szerződést ajánlott. Azért félelemmel vegyes várakozással nézek a dolgok elébe, bár biztos vagyok benne, hogy szakmailag hihetetlenül nagy élmény lesz ez a munka. Mindig is vonzott az új, az ismeretlen, jó lesz elköltözni egy másik országba, szeretnék megtanulni franciául is.
Számodra egyébként maga a város, Monte-Carlo is vonzó?
Az, hogy ez az együttes épp ott van, az nyilvánvalóan plusz, de a munka az munka – mindenhol. Ha másik városban működne, valószínűleg oda is elmentem volna. Biztosan felfrissülés lesz nyolc év Skandinávia után, ugyanakkor furcsa is kicsit az egész, hiszen Monte-Carlót nem úgy képzeli el az ember, ahol huzamosabb időre letelepedne.
Akkor most nyáriasítani kellett a ruhatáradat.
Igen, volt egy nagy váltás! (nevet) Amikor költözködtem Stockholmból, az összes téli ruhámat el kellett pakolnom, de most szerencsére itthon is meleg volt, szóval már idejében hozzáláttam a ruhatár-cseréhez. Azért szerencsére nem kell búcsút mondanom a téli kollekciómnak sem… sokat utazunk, februárban például még eléggé hideg lesz New Yorkban.
Ha már szóba jöttek a ruhák: igaz, hogy egy stockholmi előadásotokhoz Karl Lagerfeld tervezte a jelmezeket?
Bizony! Ráadásul épp annak a darabnak volt a jelmeztervezője, amit a monte-carlói balett igazgatója koreografált. Egyébként állítólag elég jó barátságot ápolnak, szóval hátha van még kilátásban ilyen együttműködés! Bár szerintem ez Karl Lagerfeldnek is inkább csak egy kis kitekintés volt, nem olyan hálás dolog jelmezeket tervezni. A balett-ruháknál ugyanis a funkció a legfontosabb, hogy a táncos mozogni tudjon bennük a színpadon. Valamelyest kiélheti persze a kreativitását az ember, de rengeteg szempontot figyelembe kell venni, hiszen az első s legfontosabb, hogy kényelmes legyen a ruha. Nagyon szépek voltak a jelmezek, izgalmas volt bennük táncolni. Ráadásul képzeld el, az eredeti premieren a főszerepet táncoló balerina egy igazi vintage Coco Chanel ruhát kapott ajándékba Lagerfeldtől!
Akkor hátha neked is tartogat még valamit!
Ilyenekre nem is merek gondolni, de természetesen borzasztóan örülnék! (nevet)
Korábban már említetted, hogy ez a szakma igen rövid időre szól. Szoktál gondolkodni rajta, hogy mi lesz utána?
Szoktam, bár még nincs konkrét elképzelésem. Van néhány dolog, ami érdekel, de az biztos, hogy amit csinálni fogok, annak nem lesz köze a tánchoz. Decemberben leszek huszonnyolc éves, és már most azt érzem, hogy évről-évre nehezebb fizikailag. Szezononként körülbelül 110 előadást táncolok, a nagy klasszikus balettektől a kortárs koreográfiákig, ami fantasztikusan sokszínű dolog, ugyanakkor nagyon igénybe veszi a testem. Fizikailag és lelkileg is kimerítő majd’ minden harmadik estén színpadon állni. Volt rengeteg sérülésem, öt műtétem, és hiába teszek meg mindent azért, hogy minél tovább a pályán maradhassak, eljön egy pillanat, amikor be kell látnunk: le kell tenni a spicc cipőt.
Érdekes, hogy az ember bár látja, mennyire tönkreteszi a testet a balett, valahogy mégis csinálja, mert olyan szép…
Mert megéri. Valóban nagyon megterheli a testet, hiszen a balett egész mozgáskultúrája nagyon idegen a természetes testtartásunkhoz és mozgásunkhoz képest: kiforgatott lábak, magas lábemelések, naphosszat lábujjhegyen állni. Közben pedig mosolyogni és úgy csinálni, mintha ez az egész végtelenül könnyű lenne. De amikor az ember pozitív visszajelzést kap a közönségtől, a kritikusoktól vagy a koreográfusoktól, akkor érzi, hogy megérte a szenvedés.
