„Legyünk akkor klónok?”

2015. október 07. |

Találkozott a táncos, a hangszobrász és a videóművész. A több éve alakuló munkában a Lábán-díjas bodylotion co-dance táncosai (Arany Virág és Hadi Júlia) a belga Livescape csapattal (Stephane Kozik és Damien Pairon) dolgoznak együtt. A Dar Winnersben japán teaháztól klónok találkozásáig jutunk, miközben végig súlyosan figyel a lynchi világ. Az október 8-i bemutató előtt a táncosokkal beszéltünk.

A Dar Winnersen évek óta dolgoztok, először három éve találkoztatok Pannonhalmán a Park in Progress projekt kapcsán Stephane Kozik hangszobrásszal és Damien Pairon videóművésszel. Hogyan kezdtetek együttműködni?

Hadi Juli: Pannonhalmára Virággal, Sőrés Zsolttal és Juhász Andrással mentünk.

Arany Virág: Gyakorlatilag egymás mellett dolgoztunk az arborétumban, kölcsönösen felfigyeltünk egymásra. Hasonló technológiával kísérleteztünk, bár ők sokkal inkább vizuális koncepció alapján mentek előre, installációt építettek, mi pedig a tánc felől közelítettünk.

HJ: Végül a bemutatón láttuk egymás munkáit.

AV: A záróbulin megbeszéltük, hogy jó lenne együtt dolgozni. Aztán jött egy pályázati lehetőség, amit közösen adtunk be.

HJ: Végül 2013 nyarán kezdtünk együtt dolgozni, itthon az Artusban és Belgiumban. Néhány fesztiválon előadtunk részleteket, aztán kicsit elapadt a pénz, a szervezés.

AV: Nehéz volt leegyeztetnünk, hogy három napnál több idő tölthessük együtt egy országban. Négyen négyfelé dolgozunk.

HJ: A projekthez szükség volt speciális térre is, ami elég magas, elég fehér, de elég sötét is egyszerre… Beadtunk például egy rezidencia pályázatot, meg is nyertük, majd kiderült, hogy alkalmatlan a tér. Viszont ott született a Lépésidő.

A L é p é s I d ő-vel nemrég nyertetek Lábán-díjat, elő is adtátok a Trafóban most a Dar Winners premierje előtt. Éreztek…

AV: …nyomást?

Nem, inkább löketet. 2009 óta dolgoztok együtt bodylotion co-dance néven Julival.

HJ: Jól esik ez a figyelem, fontos a szakmai elismerés.

AV: Különösen most, hiszen időközben mindkettőnk szakmai útja új irányt vett… Én külföldre költöztem, ezáltal kicsit eltávolodtam az itthoni szakmai-baráti körtől, Juli pedig anya lett… A díj megerősít minket abban, hogy folytatni kell, amit csinálunk.

Hova jutottatok végül a Dar Winners-zel?

HJ: A két évvel ezelőtti verzióhoz képest sok minden változott, mindenki dolgozott önállóan is, csiszolgatta, érlelgette a saját anyagait. Rövidebb periódusokban, rezidenciákon folytattuk a munkát idén nyáron.

AV: Ez nagyrészt Gyurinak is (Szabó György, a Trafó menedzser-igazgatója – bn) köszönhető, ő egyengette az utunkat.

HJ: Főnök nélkül, négyen izgalmas és nehéz is volt együtt dolgozni. Inspiráló közösen gondolkodni és törekedni arra, hogy minden terület ugyanolyan hangsúlyt kapjon, de a gyakorlatban – mikor akár technikailag is össze vagyunk kapcsolva – nem könnyű kivitelezni a próbákat.

AV: Máshogyan dolgozunk. Mi Julival táncosként általában intenzíven próbálunk 5-6 órát, a fiúk pedig egy elnyújtott folyamat végén inkább késő estére lendülnek bele igazán. Azt sem szerettük volna, hogy bármelyik elem dekorációja, illusztrációja legyen a többinek. Az érdekelt minket, hogyan tudjuk tartalmilag is összekapcsolni a munkánkat.

Hogyan kapcsolódtak össze végül az elemek, a hang, a látvány, a ti mozdulataitok?

HJ: Az előadás teljes hossza alatt nem szerepel mindig minden arányosan, de lehet érezni, ahogy a három forma egymás köré szövődik. A legegyszerűbb példa, mikor egy pohár arrébb húzásának a hangja kap effektet – ami aztán váltást generál a vetített képben is. Van, mikor radarszenzort használunk, ilyenkor nem kell eszköz a hang generálásához. Ilyen az is, amikor egy-egy érintésből lesz hang…

AV: …és nem ennyire egyértelműen nyomon követhető, kábelen keresztül futó megoldásokat is használunk.

HJ: Stephan például alapvetően nem zenész, a hangot mindig vizuálisan is integrálja munkáiban.

Hogyan alakultak a videójátékos, klónos, sci-fi asszociációkat hozó tematikák?

HJ: A kiindulás a test mint gép, a sci-fi érzet volt.

AV: Az határozta meg a tartalmat, ahogyan ebben a zárt rendszerben elkezdtük magunkat látni. Két nő, akik hasonlítanak. Legyünk akkor klónok? Ha klónok vagyunk, akkor virtuális valóságban mozoghatunk, ha virtuális valóságról van szó, adja magát a videójátékok világa.

HJ: Nincs konkrét sztori, inkább asszociatív felületek jelennek meg. Nekünk sok mindenről beszél a darab, de nyitva szeretnénk hagyni az értelmezést. A transzhumanizmus https://hu.wikipedia.org/wiki/Transzhumanizmus területérő például Stephan mesélt nekem először, korábban nem ismertem (Röviden a biológiai és technológiai szövet összekapcsolása révén az emberiség alternatív jövőképéről van szó. A transzhumanisták nem kívánatosnak tartják az öregedés, a fogyatékosság, a betegség és akár végül a halál tényét – bn).

AV: Őszintén, elég ijesztő.

Ehhez képest hogyan látjátok a szakmátokat, saját szerepeteket akár 10-20 év múlva?

HJ: Kérdés számomra, hogy a mai felgyorsult vizuális kommunikáció eszköztárához képest, amikor a gyerekek tableten nőnek fel, mit adhat, amit mi csinálunk? Nem baj a gyorsulás, de nem tudom, mit fog hozni ez a shift. Ezekre a gondolatokra reflektál is a darab: használjuk az eszköztárat, amiről kritikusan is gondolkodunk. Lesz a darabban szöveg is, Znajkai Zsófitól. Mikor vele ötleteltünk, szóba került ez a furcsa, ébrenlét és alvás közötti állapot. Mikor minden egyszerre bizarr és reális. Így asszociáltunk David Lynch munkáira is.

AV: A lynchi hangulat nekem Stephantól is jön. Amit ő zeneileg hoz, elég súlyos. Sok a basszus, szerintem gyönyörű. Szeretem azt is, ahogy ő és Damien ellenpontozza egymást. A videó nagyon színes, vibráló, fel sem lehet fogni. A táncban próbálunk új utakat keresni. Nem formailag, inkább újraértelmezzük a mozdulatok, a koreográfia szerepét, jelentését, kontextusát.

Bn

Szólj hozzá te is!

Kapcsolódó cikkek

Még több Kultúra

Podcast: Bovaryné és A kis herceg a Zeneakadémián Boldizsár Ildikó

Podcast: Bovaryné és A kis herceg a Zeneakadémián