„Nem mindig az a cél, hogy a néző jól érezze magát” – interjú Kókai Tündével

2015. november 24. |

Beszélgetésünk előtt egyszer láttam színpadon, Ophéliaként őrült meg az Örkény Színház Hamletjében. Emlékezetes alakítás volt, nehéz elfelejteni. Ötödéves színművészetis hallgató létére rengeteg karaktert játszott már. De milyen, amikor önmagát alakítja?

Rengeteg szereped volt: a Bernhardi-ügy Ludmillájától a Hamlet Ophéliáján át a Tartuffe Mariane-jéig…

Furcsa volt tapasztalni azt, hogy fiatal színésznőként – főként a klasszikus darabok szereposztása kapcsán – elsősorban a fiatal lány, a naiva szerep megformálásának lehetősége vár. Most már tudom, hogy ez nem baj, de kezdetben az egyetemen próbáltam elkerülni ezt a szerepkört. Vagy inkább úgy mondanám, nem láttam meg benne, miért is érdekes ez számomra. Szívesebben választottam mondjuk egy Dorine-t, aki egy kicsit idősebb, furfangos komorna. Lehet, hogy a lelkem mélyén nagyon nem vagyok naivaalkat…

Ha jól emlékszem, Ophéliaként nem ilyen voltál…

Ophélia sok szempontból kivétel. A megőrülését gyakran állítják „szentimentális virághajigálással” a színpadra. A rendező, Bagossy László viszont épp az ellenkezőjét gondolta, ezért ebben a változatban még az is az is előfordul, hogy Ophélia odapisil a színpadra.

Hogy érezted magad egy ilyen kellemetlen szituációban?

Hát a pisilésben nem volt semmi kellemetlen, trükk volt.

Az eljátszott helyzet mégis kellemetlenül érinthetett…

Igen, kellemetlenül érintett, de kellemetlenül kellett érintenie engem is, a nézőt is. Nekem ott, akkor nem azt kell közvetítenem, hogy jól érzem magam a bőrömben, épp ellenkezőleg. Voltak kritikák, amelyek például a pisilést polgárpukkasztó gesztusnak vélték, de szerintem, ha valaki egy őrülttel találkozik, akkor nem csupán elnéző sajnálatot érez. Hasonlónak kellett történnie a színpadon is, viszolyogtatónak kellett lennie. Nem lehet, hogy a néző csupán azt gondolja, „jaj, de aranyos kislány, de kár, hogy megőrült”.

Most nyáron, ha minden jól megy, megkapod a diplomád, és nekivágsz az ismeretlennek. Mit érzel ezzel kapcsolatban?

Őszinte leszek. Bennem most látszólag nyugodt, valójában feszült várakozás van. Néha rám tör a pánik, néha pedig arra gondolok, hogy ha tényleg ezt akarom, úgyis megtalálom a módját, hogy színházat csináljak. A másik dolog, hogy nagyon hosszú ez a pálya, nem attól függ, kiből mi lesz, hogy most milyen szerepeket kap. De arra is csak tavaly jöttem rá, hogy én tényleg színésznő akarok lenni, és erről fog szólni az egész életem, semmi más nem fér bele.

Csak most jöttél rá?

Igen, csak most.

Azt gondoltam, hogy ha már nyolcadikban a Vörösmarty Gimnázium dráma tagozatára jelentkeztél, aztán elsőre fel is vettek a Színművészetire… szóval kívülről nézve nagyon tudatosnak tűntél.

Egyáltalán nem voltam az. Nyolcadikban nagyon meglepődtem azon, hogy dráma tagozat egyáltalán létezik, megtetszett, jelentkeztem, felvettek. Aztán csak a Színművészetire felvételiztem, sehová máshová. Nem is tudom, mit gondoltam, mit fogok csinálni, ha nem sikerül. Persze kiskoromban nekem is mondtak olyanokat, hogy „ez a kislány biztos színésznő lesz”, de ezt azért nem vettem annyira komolyan. Vagy az is lehet, hogy de. Mindenesetre jobb ötletem nem volt, és ezzel foglalkoztam a legszívesebben.

A Színművészeti alatt volt olyan, amikor azt érezted, hogy a teljesítőképességed határán vagy?

Durva lenne, ha azt mondanám, minden nap ilyen volt? Legalábbis eleinte nagyon megdöbbentett a tempó, amiben dolgoztunk. Szerettem a feladatokat, amiket kaptunk a három osztályfőnöktől, Bagossy Lászlótól, Rába Rolandtól és Pelsőczy Rékától. Szükség is van a határok feszegetésére és arra, hogy hatással legyen rám, ami történik, kell, hogy érzékenyen érintsen. Nem nagyon játszom olyan darabot, ahol ne kellene valamelyest megrendülnöm, az életemért könyörögnöm, éreznem, hogy nagy tét forog kockán. Minden pillanatban készen kell állnom arra, hogy megnyissak egy olyan részt magamból, ami mindezek megszületéséhez szükséges.

Van szerepálmod?

Nincs. Mindegyik álomszerep, mert mind kihívás.

Melyik volt a legnehezebb jeleneted?

Mondhatnám azt, hogy a megőrülés, ha már beszéltünk róla, de vannak rosszabb napjaim, amikor a legnagyobb nehézséget pont az a jelenet okozza, ahol csak felszabadultan beszélgetek valakivel. Igazából mindegyik jelenetnél azt keresem, hogyan tudok találni egy nemesebb célt annál, minthogy bemegyek a színpadra, hogy mindenki vegye jól szemügyre, milyen nagyszerű színésznő vagyok. Persze hiú vagyok én is. De szeretem, ha tudok találni valami mögöttes tartalmat, amiért tényleg érdemes játszani.

Szólj hozzá te is!

Kapcsolódó cikkek

Még több Kultúra