A történet: „A XIX. század vége óta egy ország, konkrétan ez itt, a miénk, időnként levedli magáról népessége egy részét. Ha nem kapnak észbe, és nem menekülnek el idejében, akkor hazájuk akár meg is öli őket. 1941-ben népirtás történt. Négy-öt hét alatt több, mint húszezer zsidót hajszoltak a halálba. Magyarok. Nem németek, magyarok. Nem ők: mi. Olyan emberek, mint te meg én. Mint te, aki ezt olvasod, vagy mint én, aki ezt írom. Mint mi, akik megcsináltuk ezt az előadást, meg ti, akik nézitek. Azért csináltuk ezt az előadást, hogy emlékezzünk erre a huszonvalahányezerre, és velük együtt kicsit a többire is. Mert ha nem emlékezünk rájuk, ha tagadjuk azt, hogy a bestia bennünk van, bennem, aki írom, benned, aki olvasod, bennünk, akik csináltuk és bennetek, akik nézitek, akkor nem fogjuk felismerni a fenevadat, amikor ébredezik, és akkor mindez bármikor újra megtörténhet. De ha elismerjük a létezését, akkor egyszer szembe is tudunk nézni vele. És talán le is tudjuk győzni.”
Az erőssége: Hogy bár mintegy 70 évet utaztat vissza az időben, bizonyos pontokon mégis nagyon mai, nagyon aktuális, keserűen humoros, fájdalmasan mai. Az egy fenékkel végigülendő darab nézőként sok mindenre ad lehetőséget, szorongásra, röhögésre, de 1-2 sajgó szóvicc feletti nyögésre, és sajnos a kiszolgáltatott helyzetű zsidó polgároktól tarháló magyar „barát” képében felsejlő, távoli rokon szégyenteljes alakjának felderengésére is. A vég pedig mi más lenne, mint drámai, okosan, rétegelten felépített, amiben a halál és az elröppenő lélek éppen olyan dinamikus és megejtő táncot lejt, mint egy-két epizódban táncos lábbal, „ejha kategóriás” tánccal felbukkanó kedvenc karaktereink. A darab fő erőssége, hogy azon ritka, szépen megkomponált és mélyre ható előadások közé tartozik, amik második megnézésre csak még több „feldolgozott” humort és elgondolkodtató árnyalatot tartogat.
Kivel, mikor nézd meg? Ha a téma miatt valamiképp érintett vagy, vagy csak érdekel, de minimum nem hagy hidegen a történelem, ahogyan a korszak történései sem. Családdal, barátokkal, bár ezt a műfajt a magányos kultúrfarkasok is kifejezetten élvezhetik.
Fotó: Gordon Eszter
