Térey János: „Az írás megfejtése ne legyen olyan egyszerű”

2016. január 13. |

Író, költő, drámaíró. Térey Jánossal új könyve, A Legkisebb Jégkorszak kapcsán beszélgettünk, de szóba kerültek kibékülések, eltévedések és a Dallas is.

A szabadkai színház májusban mutatja be Schiller Haramiák című drámáját, amit te fordítottál. Milyen élmény volt?

Először is Haramiák helyett mindjárt Rablók lett a címe, de ez csak egy kiegészítés. A darab jó részében fiatalkorú bűnözők beszélgetnek, és fordítás közben jöttem rá, hogy milyen régen nem gyakoroltam a mai szleng használatát. Erre mindenképp jó alkalom volt. Ők beszélhetnek úgy, mint mondjuk Curtis és Majka, vagy a slammerek. Amikor viszont a grófi házban játszódik a történet, ott úgy kell beszélni, ahogy ma egy polgár beszél. De az elvem akkor is az, hogy mai magyarra kell fordítani, nem pedig Schiller és kortársai nyelvére.

Pedig a közönség általában klasszikus műhez klasszikus nyelvezetet vár.

Lehet, de ezt már megtette Kazinczy és Arany János. Semmi értelme nem lenne megismételni. Hamletet is mindenki jobban érti, ha Nádasdy Ádám fordításában hallja. Olvasni viszont nem tagadom, Arany fordítását ugyanolyan, ha nem nagyobb élvezet.

Verses kötet fordításán is dolgoztál, ilyenkor a saját hangod viszed bele, vagy próbálod a szerző stílusát visszahozni?

A fordítás ilyen értelemben színészi munka. Nekem ilyenkor a szerző bőrébe kell bújnom, és az ő észjárását kell átvennem. Ez egy ilyen műfaj, nem arra lett kitalálva, hogy a saját szeszélyeimet kiéljem benne. Ha a szerző érdekel, akkor ráadásul nem is esik nehezemre. Viszont utasítottam már vissza munkát azért, mert úgy éreztem, semmi közöm az íróhoz.

Egyébként könnyen mondasz nemet, ha olyan a felkérés, amit nem érzel a magadénak?

Könnyen mondok nemet, ha nagyon értelmetlen a kérés és bevallom, sok ilyen kérés jön. De tudod ez még mindig jobb helyzet, mintha nem jönne egy sem.

Egy irodalmi díj kapcsán kisfilmet készítettek veled, amelyben számodra fontos helyekről beszéltél. Az előző köteted, az Átkelés Budapesten pedig nagyon konkrétan jelenít meg helyszíneket. Ennyire fontosak neked a terek?

Ennyire. Alapvetően az ember érdekel a térben, de semmire sem megyünk érdekes kulisszák nélkül. Csak a tér miatt például nem írnék semmiről, de ha érdekesen alakítható benne egy hős sorsa, akkor már szívesen foglalkoznék vele.

Azt például, hogy éled meg, hogyha egy olyan hely, amihez kötődtél eltűnik vagy átalakul?

A World Trade Center eltűnése például tragikus élmény számomra. Annak idején azért nem mentem fel oda, mert az Empire State Building sokkal jobban érdekelt, és most már soha nem nézhetem meg a tornyokat. Ez valahol egy tragédia. De mondok pesti példát is. A volt Kinizsi mozi, ami aztán később Blue boksz mozi lett, és a Tilos rádió stúdiója, ahol én még egy filmforgatáson is részt vettem egy kollégámmal. Az önkormányzat egyszer csak úgy döntött, ledózeroltatja. A telek máig üres. Nem telepedett a helyére multi, nem építettek oda parkot… Ez olyan, mintha kifosztanák az embert. Amikor az épület megmarad, de már más célt szolgál, abban nosztalgia van. Az egykori Fekete lyuk helyén például egy jelenkori egyház üzemel, aminek egyrészt van bája, másrészt a hely még megvan, csak átalakult, de még mindig bele lehet képzelni bármit.

Ezek az ismerős közegek, de mi van akkor, ha mondjuk egy ismeretlen városban vagy? Azt is hamar be tudod lakni?

Én abban hiszek, hogyha valahol letesz a repülő, akkor nekem ott menni kell, ameddig a lábam bírja. Ez mondjuk leginkább egyedül megvalósítható, mert nem volt még ember, aki tudta volna tartani ezt a tempót, én viszont meglehetősen jó gyalogló vagyok, meg jól is tájékozódom akár először látott helyeken is. Ezzel szemben Budapesten könnyen el tudok tévedni. Mondjuk csak külső kerületekben.

Ha eltévedsz, az ijesztő számodra?

Lehet ijesztő is. Egy barátommal például nem találtunk le rögtön a Szent-György hegyről, mert egyszer csak elfogyott az ösvény. Teljesen olyan volt, mint valami dzsungelharc. Az utat nem találtuk, a bozót véresre karcolta a lábamat… Látod, ilyen élményed Magyarországon is lehet, nem kell érte messzire utazni.

De végül is csak leértetek.

Hát mivel itt ülök (nevet).

Ha már a kulisszákat emlegetted… Azt mondtad egyszer, hogy régen ragaszkodtál az olyan klasszikus írói „kellékekhez”, mint öltöny, kávéház… Ezek megvannak még, vagy már elhagytad őket?

Az íróasztalomon kívül semmi máshoz nem ragaszkodom. Toll, papír, ceruza tökéletesen elég. Hosszabb szöveghez persze számítógépet használok, de harminc éves koromig mindent leírtam kézzel is, csak aztán írtam át a szöveget írógéppel.

Írógéppel?

Persze. Az utolsók között voltam, akik átálltak a számítógép, és a laptop használatára.

Nosztalgiából?

Jaj, nem, semmi ilyesmi, abszolút ki vagyok békülve a korral, amiben élek. Nyilván az art deco korszakban érdekesebb tárgyakat hoztak létre, de számomra ez a korszak abszolút elviselhető.

Ki vagy békülve a korszakkal, amelyben élsz?

Semennyire nem vagyok kibékülve, bár a formatervezés tetszik. Amit a társadalomban és a politikában látok, az viszont mélységesen elkeserít.

Na és a saját korod?

Az életkorom?

Igen.

Azzal semmi bajom, de bevallom, szívesebben voltam kora harmincas, mint koranegyvenes. De tizenéves már nem lennék újra, semmi pénzért.

Megvan benned az a fajta írói küldetéstudat, hogy változtass a dolgokon?

A küldetéses embereket nem szeretem, már magát a szót sem, de valamiért kamaszkorom óta makacsul hiszek abban, hogy az írástudó befolyásolni tudja a társadalmat és legalább egy elit, szigorúan nem sznob értelemben vett elit, figyel rá. Így az alkotásaival emeli vagy emelheti az emberek életének minőségét. Ugyanúgy, mint egy formatervező, vagy színész, vagy énekes a maga produkciójával.

Akkor jobb, ha azt érzem, hogy amit leírtál az reflektál a valóságomra, vagy az, ha kiragad belőle?

Szerintem a tetszés egyik alapfeltétele a ráismerés. Felismered-e az én írásomban a te egyik alapélményedet. Ha igen, az akkor is jó, ha nem pozitív az élmény, mert arra gondolsz, hogy lám ezt helyettem írták. Olyan szándék is van persze, és én is ebben hiszek, hogy ezt a mai, magyar, végtelenül pitiáner valóságot ne kisrealizmusban ábrázoljuk, az nem vezet semmire. Ezért szoktam még, ha ismerősöktől veszem is a mintát, minden szereplőt egy kicsit megbolondítani, hogy az írás megfejtése ne legyen olyan egyszerű.

Neked mi volt az a könyv, amit többször is elolvastál, mert pont ez a felismerés megvolt benne?

A Pál utcai fiúk, nagyon sokszor elővettem. Először persze én is kamasz fejjel olvastam, de már abban a korban is lát az ember a kamaszok mikro-társadalmában olyat, amely egy egész életre szóló lecke lehet számára. Nagyon sokszor olvastam például a Sziget a Szajnán című regényt is, amely ránézésre egy szerelmes regény, valójában azonban nagyon sokat mond a ’40-es évek Párizsáról. Talán még a versek azok, amiket sokszor előveszek. Az Anyegint és a Romlás virágait sokszor újraolvastam.

Kortárs verseket is olvasol?

Mindent és mindenkit előjel nélkül. Azt nem mondom, hogy mindenkit azért olvasok, mert tetszik. Viszont nagyon érdekel a hiba poétikája, és persze az is, hogy minek ír az, akinek nem kéne.

Mire szoktál jutni?

Általában arra, hogy nyilván el kell ütnie az időt valamivel itt a Földön. A papírnak fáj, az olvasónak úgyszintén, de ha neki könnyebb, akkor humanitárius módon kell közelítenünk hozzá. Ha számára ez terápia, ahogy a közhely mondja, akkor legyen ez a terápiája.

Meg tudod határozni, hogy amit olvasol az jó vagy rossz?

A tetszik – nem tetszik összehasonlítást jobban szeretem. Elég erős az ízlésem, ami sok mindent kivet magából, ami egyébként él és virul. Virágozzék minden virág – én is ezt mondom.

Térjünk vissza kicsit hozzád. Új könyved, A Legkisebb Jégkorszak Budapestről szól, a jelenről, amelyben élünk.

Azért egy kicsit inkább a jövőben, mert 2019-2020 fordulóján játszódik a történet egy elképzelt jégkorszakban, de abban igazad van, hogy nem elkeserítőbb az a kép, amit a könyv lefest, mint az, amiben élünk. 100 napot ölel fel, és ebben a száz napban minden a lehűlés felé mutat a felmelegedés helyett. Kicsit visszahozom benne a Protokoll és az Asztali zene szereplőit is.

Politika?

Természetesen van benne, de ahogy már mondtam, szeretem megcsavarni a dolgokat, ebben a könyvben sem egy az egyben a jelen időt másolom. Nem a jelenlegi kormányról írok például.

Szobor kérdésben meggondoltad magad?

Nem és már nem is fogom. A szobor egész egyszerűen egy hülyeség. Embert ábrázoló szobor annyira ritkán jó, annyira ritkán tetszik, hogy nekem semmit nem jelent. Sok olvasó, na arra vágyom. A mostani regényem szerintem a legfogyaszthatóbb azok közül, amiket valaha írtam. Minden van benne. Szerelem, politika, árulás, halál, polgárháború, vagyis minden olyan, amiért egy könyvet leveszünk a polcról. A nők szépek, a férfiak úgyszintén, viszont nem mindenki jó ember.

Mint a Dallasban.

Körülbelül igen, de azért mégsem, mert a Dallasszal szemben sok benne a kortárs művészet. Ugyanis, ha van számomra narkotikum, akkor az a kortárs művészet. És mielőtt megkérdezed: nem a szobrászat.

Fotó: Bach Máté

Szólj hozzá te is!

Kapcsolódó cikkek

Még több Kultúra