Beck Zoli: „Ez egy állandóan változó történet”

2016. március 22. |
Central Médiacsoport Zrt.

Mire elég egy negyedórás ebédszünet, vagy néhány percnyi üresjárat két tárgyalás között? Például egy interjúra Beck Zolival a 30Y énekesével. Villáminterjú létére mégis majdnem minden belefért a beszélgetésbe: A kis herceg című táncmese, koncertezés, zenekari szülinap... És egy gyors kávé a Szabadság téren.

Januárban mutattátok be a Pécsi Nemzeti Színházban A kis herceg táncmesét. Hogy lettél az előadás zeneszerzője?

Ez egy viszonylag egyszerű történet, már abban az értelemben, hogy először is a Pécsi Balett eldöntötte, hogy szeretnének A kis hercegből egy táncmesét, aztán összeült egy alkotóközösség, Uhrik Dóra az előadás dramaturgja, Vincze Balázs, koreográfus-rendező, és Horgas Péter, aki a díszleteket tervezte. Ők arra jutottak, hogy eredeti zenét szeretnének használni a történethez, ami direkt módon árbázolja azt a rendezői szándékot, ahogy ők A kis herceget el szeretnék mesélni. De, hogy a kérdésre is válaszoljak, Péter ötlete volt, hogy én csináljam a zenét. A nagy kérdés igazából az volt, hogy lesz-e ehhez partnerem, mert egyedül nem vágtam volna bele. Szóval azonnal megkerestem Sárközy Papát (a 30Y billentyűse – a szerk.), hogy meg tudnánk-e csinálni közösen ezt az egészet. Egy hét után igent mondtunk, azzal az egy feltétellel, hogy csak a zenekarral közösen csináljuk. Elképzelhetetlen lett volna, még akkor is, ha ez az egész a kettőnk szerzősége alatt fut, hogy ne kollektív munka legyen. Ez tette igazából maradandó élménnyé, hiszen A kis herceget ugyanúgy teljes értékű 30Y projektnek tekintem, mint bármelyik lemezünket, de ehhez az kellett, hogy a többiek ugyanúgy akarják, mint mi. Ahhoz képest, hogy egy egyszerű történet, elég hosszan válaszoltam.

A kis hercegről viszont tényleg egyszerűen nyilatkoztál egy interjúdban. Azt mondtad: „nem ártatlan, mégis tiszta”.

Az előadás legnagyobb kérdése, hogy hogyan lehet ezt az „agyonidézett”, már-már unalmas, vagy legalábbis közhelyessé vált történetet tartalommal, igaz állítással megtölteni. Meg tudunk-e teremteni egy számunkra is igaz kis herceget, aki nem hamisodik el, nem válik bugyutává. Ebből a kérdésből indultunk ki akkor is, amikor a darab zenéjét kezdtük kitalálni. Sokat beszéltünk magáról A kis hercegről, és sokat gondolkodtunk róla, mielőtt egyáltalán hangszerekhez nyúltunk volna, vagy eljutottunk volna a konkrét zenei gondolatokig. Egy dolog volt világos már az elejétől, hogy a rendező egy a világot megváltoztatni képes kis herceget szeretne színre vinni. Ez a kis herceg nem kesereg, hanem bele akar nyúlni a világ dolgaiba, és én ezért képzelem azt, hogy ő nem tud ártatlan maradni. Hiszen ő nem csak egy szemlélő, hanem egy cselekvő személy, akinek döntéseket kell hoznia, olykor hibákat kell elkövetnie, sőt alkukat kell kötnie, szóval aktív résztvevője az eseményeknek. A tisztaság az benne, hogy egy alapvető, egyszerű szándék vezérli, mégpedig, hogy ennek a nagyon elcsépelt dolognak, amit mi szeretetnek nevezünk, mégiscsak győzedelmeskednie kell.

Mihez kezdtetek azzal, hogy komoly tartalommal kell megtölteni egy gyerekmesévé egyszerűsített történetet, amely igazából egyáltalán nem gyerekmese?

Plusz kihívás volt. Hogyan lesz egy olyan táncmese, amit a gyerekek értenek, és ami eközben a tartalmi elemeiben, vagy a történetmesélésben a felnőtteknek is szól. Hezitáltunk mi is, hisz ez meghatározza a zene ívét, a zenei elemeket, és hát néhány helyre olyan dallamokat írtunk, amikről nem merném azt mondani, hogy gyerekzenék. Vékony mezsgye. Mondd el azt, amit el akarsz mondani, miközben a zenéd határait nem tolod ki annyira, hogy az a gyerekek számára már értelmezhetetlenné váljon. Az előadás egésze ezen a vékony vonalon egyensúlyozik, én azt hiszem, sikerrel.

Megcsináltátok A kis herceget, volt a Szentimentálé és a testvéreddel közös projekt… Ezek a 30Y-hoz kötődő, de mégis külsős projektek kellenek ahhoz, hogy tizenöt éve működjetek?

Azt hiszem, igen. Egy zenekar alkotóközösség, ami azt is jelenti, hogy nem azon kell dolgoznunk, hogy saját magunkat állandóan újratermeljük, és létrehozzuk az elvárt 30Y-t, hanem az a dolgunk, hogy megragadjuk a világot, vagy azt, amit a világról mondani kell. Szerencsére a háromperces daloknál jóval több eszköz áll rendelkezésünkre a megragadáshoz, és ezen a sokféle nyelven beszélni állati izgalmas dolog. Nem tervezetten van ez így, hanem az attitűdjeinkből következik. Nem szárnyprojektek ezek, nem is kirándulások, hanem annak a megnyilvánulásai, hogy minket alapvetően elég sok dolog érdekel, és ebből a sokból néhányat meg is tudunk valósítani. A Beckek, A Kis herceg, a Szentimentálé, a kocsmakoncertek, a Mono című előadás, mind arra jók, hogy kimozdítsanak minket a rutinból, és visszavezessenek ahhoz az alapvetéshez, amiért mi igazából vagyunk.

Idén már tizenhat éve, hogy együtt zenéltek. Mitől jó ezt még csinálni?

Pont azért, mert ez az állandóság a maga módján mégis csak változékony. Minden alkalommal arra koncentrálunk, ami az épp előttünk lévő produktum, meg persze arra a folyamatra, amin keresztül a végeredményig eljutunk. Ha arra fókuszálnánk, hogy hogyan legyünk újra és újra ugyanazok, vagy hogyan tudjuk reprodukálni önmagunkat, baromira unatkoznánk. Ha a produktumra fókuszálsz, akkor viszont nem lesz két egyforma próbád, nem lesz két egyforma koncerted, hanem kapsz egy állandóan változó történetet, amiben maximum annyi az állandóság, hogy nagyjából ugyanazok a fiúk mondják el.

Egyszer arról beszélgettünk, hogy nem tekintitek kötelezőnek, hogy minden koncerten megszólaljon a Bogozd ki című slágeretek. Ha aznap épp úgy érzitek, hogy nem jönne szívből, nem tudnátok önazonosak maradni benne.

Pontosan erről van szó. A koncert ettől nagy kaland. Mi azért koncertezünk, hogy aznap a lehető legjobbat zenéljük. Ha az olyan, hogy aktuálisan egy dal nem fér bele, mert valami miatt nem tudjuk megragadni, csak eljátszani tudnánk, de elzenélni nem, akkor azt nem játsszuk el. Bár azt hiszem, vannak a magunk számára amolyan kötelező dalok – ott az eljátszás érvényességét kell megkeresnünk. A tavalyi őszi turnén 40 dalt tartottunk repertoáron azért, hogy az a 17-20 dal, amit előadunk egy koncerten folyton változó történet legyen. Mindig aznap találjuk ki, hogy mi menjen aznap. Hát ettől működik.

Szólj hozzá te is!

Kapcsolódó cikkek

Még több Kultúra

Sikerfilmekkel jön a Vertigo Filmhét budapest

Sikerfilmekkel jön a Vertigo Filmhét

Harcsa Veronika: “Két lábbal kell állni a földön” harcsa veronika

Harcsa Veronika: “Két lábbal kell állni a földön”