Hogyan fogadtad Till Attila megkeresését?
Nagyon megtisztelő volt, örültem, mert mindig szerettem szerepelni. Hosszú ideig nem volt biztos, hogy valóban leszek-e a filmben, emiatt egy jó darabig nem is vettem teljesen komolyan az egészet. Nem akartam hiú ábrándokat kergetni ezzel kapcsolatban. Aztán amikor eldőlt, nagyon izgatott lettem és tudtam, hogy ez egy olyan kaland lesz az életemben, amihez fel kell szívnom magam – állóképességben, összpontosításban, mindenhogyan.
A Tiszta szívvel az első filmed?
Ez az első nagyszabású film, amiben szerepelek. Színpadon viszonylag sokat megfordulok, a színészi létezés nem volt teljesen ismeretlen számomra, de tudtam, hogy a filmezés egészen máshogy működik. Ez a forgatásokon hatványozottan beigazolódott. Sokáig zavarban voltam, nem voltam biztos benne, hogy elég-e, amit csinálok. Nem voltam úgy tudatában a saját hatásomnak, mint a színpadon, ahol egyrészt a nézők rögtön reagálnak valahogyan az emberre, másrészt nincsen bekeretezve és végül összevágva, mint egy filmben. Aztán sikerült meggyőznöm magam, hogy elég, ha a megfelelő helyre állok, és a megfelelő szövegeket mondom el, lehetőleg érthetően. Nem kell „színészkedni”.
Mennyire tudtál azonosulni a karakterrel?
Tudtam, habár nagy átlényegülésről nem tudok beszámolni. Barba Papa, akit játszom, egy olyan rezonőr, aki sokszor leginkább megfigyelőként vesz részt legjobb barátja kalandjaiban. Jó volt keresgélni, kutatni, hogy barátként mennyire figyelünk egymásra, mennyire vagyunk nyitottak Zolival. Azt hiszem, éppen ez a szerepem lényege is. Persze van karaktere és jelleme ennek a fickónak, és alapvetően ő a „vicces srác” a filmben, ami elég hálás feladat. Barba Papa egyel mulyább, mint én a valóságban, és egyel önzetlenebb is, azt hiszem. Egyébként sokat beszélgettünk Tillával a szerepekről, jó pár szöveg a mi improvizációink alapján született. Az volt a cél, hogy a saját szavainkkal, minél közvetlenebbül tudjunk fogalmazni a történetet.
Volt kedvenc jeleneted?
Talán a buli jelenet a lányokkal, Rupaszov lakásában. Azt hiszem elég jól el tudtam engedni magam. Megfogott az éjszakai forgatás romantikája. Olyan volt, mint amikor gyerekkorában az ember hajnalig fent maradhat a felnőttekkel. A tóparti jelenetet is szerettem, bár emlékezetem szerint ott házsártos voltam némileg. A sár, a sás, a víz, a pecabottal való bénázás… de ezek a feszültségek használhatónak bizonyultak a felvétel alatt, és ez visszahozta az önbizalmamat.
Mi a film üzenete szerinted?
Hogy próbálj tenni magadért, akkor is, ha látszólag minden eszközt kivettek a kezedből. Hogy soha ne mondj le arról a jogodról, hogy célod legyen. Az egyik legveszélyesebb dolog, amikor elfelejtjük, hogy szuverén emberek vagyunk, akinek lehetnek saját vágyai, és inkább mélyen elrejtjük őket magunkban, csak ne legyenek szem előtt, és egy idő után mi magunk is megfeledkezünk róluk. Egészséges emberként sem könnyű ezt az önbizalmat fenntartani, fogyatékkal élőként pedig pláne nem.
A színpadon Kárpáti Péter Öldöklő tejcsarnok című darabjában láthatunk téged, amelyben egy igen emlékezetes zongoraszólóval is megörvendezteted a közönséget. Mióta tölt be fontos szerepet a zene az életedben?
Emlékezetes? Ó. Különben egyre jobban megy, mióta lelassítottam és nem hajtom benne túl magam. A zene egészen kiskorom óta fontos, mindig sok lemezünk volt és sokféle zenét hallgattunk a családban. Aztán elkezdtem új zenékkel ismerkedni az interneten, sokirányú az érdeklődésem. Ma például Bobafettet, Ty Segallt és marokkói népzenét hallgattam. A zenében jobban el tudom engedni magam, mint bármiben. Tanultam dobolni, majd tubázni, de sajnos ezek a tanulmányok pár év után, a dramaturgszakra való felvételemmel abbamaradtak. Zongoratanárhoz soha nem jártam, de pötyögök, klimpírozom, ahol lehet és érzem, hogy fejlődöm benne. Ideje beszerezni egy pianínót.
Verseket is írsz. Ezt hobbi szinten űzöd, vagy esetleg várható, hogy megjelennek nyomtatásban is a műveid?
Mondhatjuk, hogy a költészet átszövi az életemet. Kisiskolás korom óta írok verseket, sok verset olvasok, sokat keresgélek. A Hévíz és Holmi folyóiratokban jelentek meg írásaim, és egy kötet tervezete egy ideje már ott pihen a laptopomon. Épp ma pofozgattam, szerkesztettem, szóval aktuális a kérdés. Nem tekintem hobbinak, a vers számomra fontos kifejezési forma. A költő-öntudat fontos részem – bármit is jelentsen és takarjon mindez.
Miről írsz, milyen témák jelennek meg a verseidben?
Mostanában leginkább pékekről írok. Legalábbis ők szerepelnek a verseimben. Különben pici, banális dolgokról szeretek írni: palacsintákról egy tányéron, túlnyomott fogkrémről, megolvadt csokoládébirkáról, vagy a lábfejemről. Például. Lányokról is persze. Van valami melankolikus ezekben a megfigyelésekben. A legtöbb csak néhány sor.
A Trafóban fut a Csoportkép oroszlán nélkül című darab, amelyet te rendeztél, de nem szerepelsz benne. A színészetben vagy a rendezésben tudsz leginkább kiteljesedni?
Ezek különböző részei az életemnek. Színészként az ember megélhet egy pillanatot a színpadon, és sokszor teljesebben élheti meg, mint az élete valódi pillanatait. Hogy ez a szükséglet komikus vagy tragikus, azt mindenki döntse el maga. Rendezőként az ember folyamatos dialógusban van a színészekkel, segíti, irányítja, inspirálja őket. Ez az irányító pozíció sok energiát szabadított fel bennem, nagyon szerettem csinálni és sok bizalmat kaptam minden kollégámtól. Mindkét dolog társasági műfaj, ami számomra létfontosságú és a gondolkodás mellett mindkét dolog fizikai éberséget kíván, ami, úgy érzem, kifejezetten jót tesz nekem.
Mit gondolsz, a filmes debütálásod után lesz még folytatás? Vagy közelebb áll a szívedhez a színpad?
Pár napja kaptam egy felkérést egy kisebb filmszerepre, aminek nagyon örülök. Szóval lesz folytatás. Színpadon az ember közvetlenebbül tud a nézőkkel kommunikálni és erősebben megéli, ha szeretik, márpedig azt hiszem, valahol mindannyian erre pályázunk. A filmet sokkal inkább technika, más idegrendszert kíván meg színészileg: sok várakozás és pepecselés után hirtelen jön a „tessék!”, nagy a nyomás, és ebben a hajszában mégis valahogy nyugodtnak kell maradni. Kíméletlenebbnek látom. De persze bárhol mutogathatom magam, az engem felvillanyoz – ez a formátumtól független.
Hogy látod a fogyatékkal élők helyzetét a „showbizniszben”? Mennyire könnyű, vagy inkább kihívásokkal teli az érvényesülés?
Nehéz erre válaszolni. Azt hiszem, nekem ilyen tekintetben mindig minden könnyen ment. Valahogy a habitusom, a mozgássérültségemmel való viszonyom miatt minden új közeg bizalommal fogadott, és én is ezért tudtam azzal a bátorsággal hozzáállni a dolgokhoz. Sok fogyatékkal élő ezt a bizalmat nemhogy máshol, de otthon sem kapja meg, és így már csírájában megfullad benne a fejlődésre való hajlam, az öntevékenység igénye, az érvényesülésre való jogérzet. Én ebben látom a legnagyobb kihívást. A showbiznisz, bármi is az, a tündöklő dolgokat szereti, fogyatékkal élőként pedig nem könnyű tündöklőnek éreznie magát az embernek. Pláne, ha még a bizalmatlansággal is meg kell küzdenie. De érdemes küzdeni, ha van mondanivalója az embernek.
A Tiszta szívvel című filmet két alkalommal vetítjük a Marie Claire Filmnapokon: április 29-én és 30-án 20 órakor az Allee-ban. A bővebb programért kattints IDE!
Fotók: Laokoon Filmgroup – Stalter György
