Ez a cikk nem azért született, hogy a megkérdezett férfiakban összeugrasszuk a romantikust a sztahanovval. Sokkal inkább arra voltunk kíváncsiak, milyen életesemények vezettek odáig, hogy a munka és a karrier adott esetben minden másnál fontosabb tudott lenni, akár ígéretes párkapcsolatot zúzott porrá, vagy éppen egy szerelem miatt veszett el az ész mellett az állás is. Ennél persze fontosabb, hogy ezek az olykor szélsőséges helyzetek miféle tanulságokkal szolgáltak, hogyan ülepedtek le a tapasztalatok, és ha a balanszot nézzük, milyen az aktuális arány munka-magánélet fronton. A kérdés nyilván költői, de senki sem úszta meg önvizsgálat, számvetés és persze konkrét válaszok nélkül.
Hét férfit kerestünk fel – az első részben négyen néznek szembe a legsúlyosabbal.
O’SHEA DÁNIEL
Magyar–ír származású séf – ő szakácsot szeret mondani –, aki ranglétrát és a világot is bejárta: tanult Lyonban, stázsolt Ausztriában, főzött Bostonban, dolgozott Londonban és Skóciában, volt az ír nagykövet privát séfje, megfordult Norvégiában, és a budapesti Alabárdos étterem sous chefjeként tette ki a stoptáblát. 28 éves. Nyilván az egyszeri halandónak kilenc élet sem lenne elég a felsoroltakra, ő harmincon innen éppen fékezni tanul. Váltott, és most „pihen”.
„Ma komoly, stabil és nagyon támogató kapcsolatban élek – olyanban, amilyet korábban sosem tapasztaltam. És ez nagyon jó, de nem volt egyszerű idáig eljutni. Elég lehetetlennek tűnt a munkabeosztásomhoz párkapcsolatot igazítani, vagyis megtalálni a helyét a saját magánéletemnek a konyhai napirendben. Estére az ember használhatatlan, mindent, ami jó benne, kiszívja a munka.” Jelenleg egy nagy cégnek dolgozik kreatív séfként, ahol remekül tudja az eddigi munkatapasztalatait hasznosítani, és bár nem zárja ki, hogy visszamenjen egyszer étterembe séfnek, most egy sokoldalúbb, kíváncsibb, az élettel több ponton érintkező (szerelem, sport, kultúra, pihenés) férfit próbál belakni. „Ki akarom próbálni, hogy milyen. Annyi rossz példát láttam magam körül, annyi megkeseredett embert, tönkrement családot, munkába temetkező férfit, de engem mindig is piszkált a kérdés, hogy vajon hány Michelin-csillag kompenzálja ezt a rémisztő magányt. Tavaly határoztam el, hogy váltok – életmódot, munkát, napirendet, mindent. Szükségem volt friss levegőre, és egyelőre nagyon élvezem. Sokat olvasok, főzök, végre kijegyzetelem a könyveimet, van időm tervezni. Boldog akarok lenni, nem csak egy sikeres szakács.”
Alapvetően romantikus, törődő férfinek írja le magát, aki „a konyhán sem volt az a mocskolódó vadorzó soha”. Azt mondja, vannak órák, amikor elviselhetetlenül hiányzik a pörgés, de „most most van. Az a Dani, aki tudnék lenni, ahhoz mintha minden eddiginél közelebb lennék”. Summa summarum: ha úgy hozná az élet, vesszen a munka, és éljen a szerelem.
GRECSÓ KRISZTIÁN
„De jó, hogy a boldogságnak is van születésnapja” – áll Grecsó Krisztián író, az Élet és Irodalom szerkesztőjének esküvői fotója mellett a Facebookon, amelyet az évforduló alkalmából oszt meg újra. Az ismertség, a népszerűség elkéri a magáét, de azt mondja, „sokat segít egy közös naptár a pároddal. És abban bizony szigorúan benne kell lennie a házassági évfordulónak, a nyaralásnak, de még egy sütögetésnek is, hogy azt lássa a menedzsered, a kollégád. A család és a barátok eleinte meglepődnek, ha hónapokra előre egyeztetsz hétvégéket, de másképpen nem megy. Sajnos nagyon kevés spontán dolog van az életemben. De elég ha jó, nem kell ad hocnak lennie.”
Felkérést visszautasítani, nemet mondani sem olyan egyszerű, ahogy az önsegítő könyvek vázolni szokták. „Ha csapatban dolgozol, nehéz, mert egy esemény kötött, és a többiekkel is kiszúrsz, ha nem vállalod. Mondjuk aznap játsszák ötvenedszerre a darabodat Pesten, vár a társulat, a színház, és persze akkor van az apósodnak is a születésnapja vidéken. Mit csinálsz? Melyik ujjadat harapod? Én igyekszem nagyon következetes lenni, mert eszméletlen gyorsan elmúlik minden, eltűnnek világok, emberek. Néhány összemosolygás, és nincs több emlék.”
Úgy van vele, hogy együtt élni tréning, „állandó harc, terület, idő, törődés, egók borzasztó összeszikrázása”, de a boldogság születésnapját mégis minden céges bulinál felemelőbb ünnepelni – úgyhogy kihúzott derékkal áll elébe. Jöhet az egy év munka nélkül, de a nő marad.
NAGY ZOLTÁN
Van világhírű koktélbárja (Boutiq’Bar), kávéháza (Mad Dog), vezet bártenderiskolát (LAB), és Bécstől Mexikóig hallgathatják az előadásait. Az élettársával, Lillával és a kislányával, Lolával él, és ha már munka-szerelem balanszáról faggatjuk: „Mindkettőért sokat teszek, szóval nem igazán tudom, mit jelenthet nélkülük élni.” Volt idő, amikor sok – brutálisan sok – munkával sikerült majdnem utcára söpörni a szerelmével együtt a teljes magánéletét, de abból sokat tanult, és ha akkoriban nem is volt benne sok köszönet, legalább utólag tud neki örülni. Egészséges önzés igenis létezik, mondja, „a saját filmünkben muszáj, hogy mi legyünk a főszereplők”, de a határaink ismerete, az önismeret mindennek a motorja, ha valamiben, hát ebben érdemes pallérozódni. Helyes arány szerinte nincs, képtelenség mindig minden fronton szupersztárnak lenni – „a lányom és a szerelmem szerint nem töltünk elég időt együtt, a munkatársaim szerint meg velük nem töltök elég időt” –, de nem is olyan nehéz méltósággal viselni ezt a tudást. „Legyél mindig a pillanatban, és akkor remélhetőleg mindenki boldog lesz a jelenlétedtől – ezt nagyon mélyen hiszi –, különben meg a Beatricének van igaza a nyolc-nyolc-nyolc osztatú munkanapot illetően.”
BEDE MÁRTON
A 444.hu újságíróját munkaidőn kívül is bőven van hol követni, a hosszabb sabbaticalokról nem is beszélve: a Panamericana blog vagy a szerző ázsiai útját dokumentáló Khívától keletre sikere nem szorul különösebb indoklásra. Ám a példás munkabírás és a népszerűség csak az érem egyik oldala. „Kibillenthetetlenül boldog párkapcsolatában” munkamánia miatt még soha nem érte szó a ház elejét, sommásan: „Életem álma, hogy a barátnőm eltartson, nekem egyáltalán ne kelljen dolgoznom, és az ő pénzéből elmenjünk évente egy-két hónapra valami egzotikus helyre. Szóval simán otthagynám a munkahelyem, ha ezt megengedhetném magamnak.” Semmi okunk kétségbe vonni, hogy így van, azt még kevésbé, hogy azt a néhány szétdobált holmit zárójelbe téve egészen meseszerű vele élni.
Mindenféle nyakatekerés nélkül bevallja, hogy a munka-szabadidős határok maszatolásával visszaél, ha a helyzet úgy kívánja, így az éjszakai olimpiai közvetítés bámulása lehet kötelező penzum, de privát szórakozás is. Sportközvetítést élőben nézni nyilvánvalóan mindig munka. Persze a boldogságnak is ára van: „Amikor a magánéleti dolgok nem stimmeltek, például szingli voltam, jobban teljesítettem a melóban. De akkor sem azért nem volt barátnőm, mert túl sokat dolgoztam. Mostanában – csak félig viccesen! – néha arra szoktam gondolni, hogy bárcsak olyan szar lenne a magánéletem, ami elől a munkába kellene menekülni.” Amíg azonban ilyen veszettül szép minden, addig nincs kérdés. Az az egy év dologtalanságban, de szerelmesen teljen.
Fotók: Talabér Géza
Illusztráció: Hajdu Anett
A cikk a Marie Claire magazin 2016. októberi számában jelent meg.
