Ismét Szegeden… Örülsz neki?
Határozottan igen! Varázslatos és nyugodt város, ahol abszolút elkényeztetnek. Amikor szeptemberben visszatértem olyan volt, mintha el sem mentem volna.
Hogyan dolgozol a társulattal? Mit gondolsz róluk?
Nagyon szerencsésnek érzem magam. A Szegedi Kortárs Balett művészei személyében lehetőségem van olyan táncosokkal dolgozni, akik nem egyszerű kivitelezők, hanem sokoldalú és intelligens művészek. Szeretnek tanulni, megvitatni az elképzeléseket. Meg tudom osztani velük az ötleteimet, és ki tudom szélesíteni a koreográfiát úgy, hogy mindeközben feltárjuk a test végtelen lehetőségeit. Úgy tekintek a testre, mint egy nem teljesen felfedezett univerzumra. Egy végtelen bölcső, amelyben békére lelünk, és amely csillapítja a szomjunkat. De ugyanakkor egy sötét barlang is, a kétségek, a fájdalom és a félelmek helyszíne. Az az eszköz, amelynek köszönhetően felfedezzük képességeinkben a teljes bizalom érzését. De ugyanakkor az a hely is, ahol kiadhatjuk magunkból pont az ellenkezőjét is: minden elégedetlenségünket, boldogtalanságunkat, gyengeségünket és frusztrációinkat. Végtelen tehát a lehetőségünk arra, hogy megismerjük saját magunkat, valamint a táncot a maga őszinteségével együtt.
Tavasszal a Moderato Cantabile, a Szegedi Kortárs Balett számára készített első koreográfiád elnyerte az egyik legrangosabb táncos díjat Magyarországon.
Csodálatos meglepetés volt, egy nem várt elismerés. Számomra minden alkotásom olyan, mintha a gyermekem lenne és tudni, hogy az egyikük egy ilyen fontos díjat kapott, nagyon büszkévé tesz engem.
Min dolgozol jelenleg?
Míg a Moderato Cantabilét egy könyv ihlette, ez alkalommal a muzsika ereje bűvölt el: ezért is választottam Igor Sztravinszkij Menyegző című művét a munkámhoz.
Mesélj az új darabról!
Ezt a partitúrát Sztravinszkij komponálta Gyagilev Orosz Balettjének, melyet először 1923-ban, Párizsban mutattak be. A koreográfia az eredeti zenei kompozíciónak megfelelően négy részből áll: a menyasszony otthonában; a vőlegény otthonában; a menyasszony búcsúzása és találkozása a vőlegénnyel; a násztánc. Bár megtartottam ezt a felosztást, de igyekeztem a lehető legjobban eltávolodni az eredeti darabtól, hogy ne az akkori kor jelentéstartalma elevenedjen meg, hanem sokkal inkább egy esztétikailag modern látvány, a Molo Design úgynevezett „harmonika” struktúrája. Ez sokkal több, mint egy színpadi elem, a koreográfia szerves része. Különböző jelentéstartalmakat fedezhetünk fel benne, kezdve azon akadályoktól, melyeket le kell győznünk, egészen addig a térig, amelyet az ifjú házasok megosztanak egymással a jövőjükért. A jelmezekről Bianca Imelda Jeremias gondoskodik, akivel nagyon értékes az együttműködésünk, művészileg nagyon közel állunk egymáshoz.
Miért Sztravinszkijt választottad és miért pont ezt a zenét?
Mindig arról álmodtam, hogy a Menyegzőt színpadra vigyem, különösen azóta, hogy 13 évesen láttam Kylian verzióját a tévében. Az ötlet Pataki Andrással együtt született meg, miközben a legutóbbi olaszországi darabomról, a Tavasz rítusáról meséltem neki, amelyet az MMContemporary Dance Company részére készítettem, és arról a vágyamról, hogy egy nap szeretnék egy másik fontos kihívással is szembenézni, nevezetesen Sztravinszkij Menyegzőjével.
Milyen érzések, gondolatok munkálják benned az alkotás folyamatát?
Mint minden alkalommal, amikor elkezdek egy új művön dolgozni, ezúttal is több százszor meghallgattam a zenét. Meg vagyok győződve arról, hogy minden partitúra a hangjegyeiben magában rejt egy pontos és világos koreográfiát és nekünk koreográfusoknak kell megtalálnunk annak a módját, hogy előhívjuk azt.
Kik a főszereplők?
A menyasszonyt Takács Zsófia, a vőlegényt Czár Gergely táncolja, a szüleik pedig Szigyártó Szandra, Hortobágyi Brigitta, Kiss Róbert és Hegedűs Tamás. Egy kicsit az élet körforgását is jelképezik: a szülőknek a gyermekeik elszakadásával az életszakaszuk beteljesedik, létezésük értelme kimerül, gyermekeiknek pedig a násszal az élet minden drámai rejtelmével együtt megmutatja magát.
Mit szeretnél a darabbal üzenni?
Ebben a munkában megpróbáltam életre kelteni a szereplőket, hiszen saját tiszta valóságukból szépen lassan a szemünk előtt válnak egyfajta szimbolikus beavatási szertartás részeseivé: az emberiség beavatási szertartása ez, amely a külsőséges örömtáncban megpróbálja elfedni az esemény szomorúságát, hiszen az alkalom alapvetően az örömnek rendeltetett.
Enrico Morelli koreográfiáját és Juronics Tamás táncjátékát a Szegedi Nemzeti Színház mellett a Nemzeti Táncszínház is műsorára tűzte.
Szöveg: Gáti Katalin Teodóra
