A Bazi nagy francia lagzik – minden idők egyik legnézettebb és legsikeresebb francia filmje után -, ismét a multikulturalizmus, a beilleszkedési problémák és a nagyon eltérő kultúrák találkozásáról készített filmet. A romakérdés hasonlóan kényes téma, miért pont erre esett a választása?
Eredetileg nem a romakérdéssel akartam foglalkozni, hanem a nagyon gazdagok és a nagyon szegények közti kulturális sokkot szerettem volna bemutatni. A film kiindulópontja egy valós, politikai tévés vita volt, ahol egy jobb- és egy baloldali képviselő a migránskérdésről vitatkozott. A vita hevében hangzott el, hogy akkor az egyik politikus fogadjon be a saját otthonába egy migráns családot, amiből a másik azonnal kihátrált, mondván hogy az otthoni címe nem publikus. Ezt az ötletet gondoltuk tovább.
A vígjáték zsánerének megfelelően a film igen szórakoztató, a zseniális Christian Clavier és Ary Arbittan sziporkáznak, a poénok ülnek, de bevallom, a humoros jelenetek közben azért kavarogtak bennem az érzések. Amolyan „sírjak vagy nevessek” pillanatok.
Ez az érzés is természetes. Ilyenkor azt mondom, nevetni kell! A humor mindig felszabadít! Egyértelmű volt, hogy két, teljesen más világból érkező család együttélése hosszú távon egy fedél alatt sok konfliktussal, de még több komikus helyzettel jár. Nekem nagyon fontos volt, hogy egy kifejezetten szimpatikus roma családot mutassak be, akik sok viszontagság után, de mégis együtt vannak, kedvesek, szerethetőek és nem utolsó sorban szórakoztatóak. Bár Franciaországban rossz a romák megítélése, én abszolút sikerként könyveltem el, hogy a vetítés után a nézők 90 százaléka pozitívan vélekedett a főszereplő Babikról és családjáról. Sok butaságot csinálnak, de pont ettől válnak szimpatikussá.
Nekem Babik figurája néhol inkább egy karikatúrára emlékeztetett.
Igen ez így van, de nemcsak az ő karaktere, hanem mindegyik szereplő szándékosan lett eltúlozva. A francia család tagjai, a szélhámos marseille-i francia, mind egy picit karikatúrák is. A lényeg, hogy valódiak legyenek a szereplők és hihető legyen a történet.
A párizsi, liberális értelmiségi író szerepére újból Christian Clavier-t kérte föl, aki a Bazi nagy francia lagzikban pont egy ezzel ellentétes figurát alakított.
Christian Clavier-ért régóta rajongok, briliáns színésznek tartom, már a Bazi nagy francia lagzikban is nagyon élveztük a közös munkát. Ott a vidéki, konzervatív jobboldali családfő szerepében lubickolt, a Romazuriban pedig egy baloldali, városi értelmiségit játszik.
Milyen volt a film fogadtatása Franciaországban?
Vegyes. Volt, akit sokkolt, volt, aki harciasan kiállt mellette. Nekem nyilván nem az volt a célom, hogy bárkit is sokkoljak vele, de a negatív hangok nem zavarnak egyáltalán. Szerintem ez a jó témaválasztásnak a mércéje.
Mit gondol a Le Monde kritikájáról, miszerint a film „rasszizmus piciben adagolva”?
A Le Monde közel negyven éve minden vígjátékot lehúz, így ez egyáltalán nem meglepő számomra. A nagy sikerű Bazi nagy francia lagzik, amelyben különböző vallási közösségeket mutattam be, csak a Le Monde szerint volt rasszista, de ezzel nem foglalkozom. A nézők értették és szerették.
A Tárt karokkal (Á Bras ouverts), amely egyben a film francia címe is, egy olyan szlogenre alapul, amely később alaposan próbára teszi a gazdag, liberális és mérsékelten sikeres írót: hogy ne érje presztízsveszteség, kénytelen befogadni egy kilenctagú romacsaládot a luxusházának kertjébe. Tudta, hogy a 2015-ös migránsválság közepén egy hasonló eset Magyarországon is megtörtént? A magyar ellenzék egyik vezető alakja egy héten át szállásolt el különböző nemzetiségű bevándorlókat…
Komolyan? Bevallom, nem hallottam róla… A filmbéli íróban az az ellentmondás, hogy bár tényleg azt gondolja, hogy be kell fogadni az embereket és segíteni kell a rászorulókon, azért mindezt fogcsikorgatva teszi. Fontosnak tartom megmutatni az emberekben lakozó ellentéteket, mert lehet, hogy Magyarországon ezt egy politikus bevállalta – akármilyen céllal is -, de azért azt tudjuk, hogy a többi ezt már nem tenné meg.
A francia elit Mouton Rotchild boros palackokkal kibélelt luxus világában dübörög az álszentség. Számomra ez volt a film egyik fő üzenete.
Ez valóban nagyon jellemző és jelen van. Míg az előző filmemben a vidéki konzervatív jobboldal közegét és lelki világát mutattam meg, a Romazuriban az úgynevezett „Kaviár-baloldal” szellemisége került fókuszba. Évtizedek óta hangzatos beszédeket tartanak, csak éppen nem tartják magukat hozzá. Elméletben egyetértenek a befogadással, de nem akarják feladni az életüket, hogy ezt meg is valósítsák.
Mit gondol, tud nemzettől függetlenül roma és nem roma együtt élni?
Azt látom a legfőbb problémának, hogy a kisebbségek gyakran elszigetelve élnek, és mind a két oldalra jellemző, hogy tele vannak félelemmel és a tévhitekkel. Amikor felkerestem különböző roma közösségeket, azt tapasztaltam, hogy amint a két fél találkozik egymással, sikerül megtartani mindenkinek a saját kultúráját. Már az sokat segíthetne a helyzeten, ha gyerekkortól egy iskolába járhatnának, és barátságokat kötnének egymással a gyerekek.
Magyarországon is él egy negatív kép a romákról, miközben szerencsére vannak egyedi történetek is olyanokról, akiknek sikerült kitörniük és felküzdeni magukat kilátástalan helyzetük ellenére.
Az iskolának és a kultúrának pont ez lenne a szerepe, hogy találkozzanak az emberek és együtt éljenek át dolgokat. A megfelelő oktatás és a munka célt tud adni az embereknek. Ha félünk, eltávolodunk egymástól, soha nem fogjuk megismerni egymást, a filmnek ez is az üzenete.
A Romazuri már a hazai mozikban. (Cinetel)
Szerző: Kinback Szilvia
