2017. október 05. | kranicz-dorottya

Mi már láttuk: A négyzet

Ruben Östlund már bizonyított a Lavinával, de most azt is megmutatja, hogy a drámai helyzetek aprólékos kibontása mellett a teljes elborulás is megy neki. Tíz percen keresztül tomboló majomember, elbaltázott installáció és egy rém kellemetlen szexjelenet is van A négyzetben.

A négyzet a 2017-es cannes-i versenyprogramban debütált, és azonnal ki is vívta magának a fesztivál aktuális botrányfilmjének címét. A két és fél órára nyúló darab a svéd Ruben Östlund előző filmjével, az egyébként szintén Cannes-ban bemutatkozó Lavinával szemben már nem a hétköznapi élet mikrodrámáit boncolgatja, hanem egyrészt sokkal univerzálisabb kérdések felé tart, másrészt sokkal excentrikusabb.

Christian (Claes Bang) a nyugat-európai értelmiségi tökéletes díszpéldánya. Hol bájos teszetosztasággal, hol maníros jópofáskodásokkal mozog a kizárólag ingyenpogácsára pályázó felső tízezer között, hanyagul nyakába vetett sálja és piroskeretes szemüvege a Műértő karikatúráját rajzolják ki. Christian akkor esik ki szerepéből, mikor egy alaposan megtervezett svindli áldozata lesz az utcán: ellopják tárcáját és telefonját is, ő pedig egy hirtelen ötlettől vezérelve bosszúhadjáratot indít.

Felesleges lenne belemenni a film cselekményébe, nemcsak azért, mert a tolvajlás melletti másik fő konfliktus gócpontja annyira abszurd és fekete, hogy azt nem lenne fair lelőni, és nem is azért, mert bőven vannak a sztori szövetéből kilógó, hosszúra nyúló epizódok, hanem elsősorban azért, mert nem annyira fontos. A négyzetben az önhatalmúlag felkent art world képmutatása, a magasművészet kényelmes fala mögül társadalmi problémákat boncolgató privilegizáltak és a pc bírálata, és (akárcsak a Lavinában) a széteső emberi kapcsolatok is megjelennek, de hál’ istennek a film sokkal okosabb annál, mint hogy (kizárólag) ezekről szóljon. Östlund nem esik abba a hibába, hogy túlságosan komolyan vegye magát, ezért A négyzet tele van humorral, ami hol csak bizarr, hol egészen abszurd formát ölt.

Elisabeth Moss és Claes Bang kellemetlen szexjelenete visszavezet Östlund párkapcsolati analízisébe, ami iszonyú viccesen és baromi eredeti módon beszél a szexuális viszonyokat körülvevő szorongásokról. Az egyébként sem túl életvidám aktus után a pár órája felcsípett újságírónő készségesen felajánlja, hogy kidobja a használt óvszert, amitől Christian persze azonnal megretten, és onnantól kezdve úgy szorongatja kezében saját ejakulátumát, mintha az élete múlna rajta. Mert – bár a jelenetben ez egyáltalán nincs kimondva – mi van, ha a nő arra használja, hogy teherbe essen? Ott van benne az alkalmi szex bizarrsága, az idegenkedés és a bizalmatlanság, a liberális és ledér művészvilág által megtagadott prekoncepciók, sőt, az ősszorongás, mert hát minden nő a férfiak becses magjára vágyik, ugye. A másik véglet a plakáton és a trailerben is idézett majmos performansz, (Dominic West nagyszerű alakítása) ahol a humor átcsap mézsűrű feszültségbe, hogy a műértő közönség könyörtelen élve boncolását még nézni is kényelmetlen legyen.

A rendező ráadásul többnyire csak feldobja ezeket a helyzeteket, amik szinte füzérként viszik tovább a fő konfliktust, igazi megoldást már nem ad rájuk. Ezen túl Östlund távolságtartó karakterkezelése, a néha egészen váratlanul humorból feszültségbe csapó jelenetek és a nézőt többször átjáró szekunder szégyen teszi szorongatóvá A négyzet atmoszféráját.

De még annak ellenére is, hogy Östlund nem feledkezett meg a humorról és a tisztes távolságtartástól, a film az elhúzódó játékidő második felére kissé didaktikussá válik és szét is csúszik. A dán Claes Bang zseniálisan gyűri a karaktert ebben a két és fél órában és Elisabeth Moss is jól hozza a fura, tapadós egyéjszakást, de valószínűleg az egész filmnek jót tett volna, ha kicsit rövidebbre szabják.

Premier: Október 5. (Cirkó Film)

Szólj hozzá te is!

Kapcsolódó cikkek

Még több Kultúra