2017. november 22. | Czank Lívia

„Olyan az életünk, mint egy tizenkét sávos autópálya”

Cseke Eszter és S. Takács András, vagyis az On The Spot csapata a világ minden pontján találkozott már olyan borzalmakkal, mint a háború és a kilátástalanság, de volt szerencséjük a csodában is, mint a születés és az anyaság öröme. Legújabb, nyolcadik filmsorozatukban, amelyet szerda esténként vetít a Duna Televízió, kicsit mindkét oldal megmutatkozik. A szereplőik csodával határos módon élték túl a 20. század rettegett diktatúráit, akiket egész életükben elkísérnek a gyerekkorukban elszenvedett traumáik. A forgatások körülményeiről, a történetek érzelmi feldolgozásáról és a holnap kétéves kisfiukról is beszélgettünk velük.

Eszterrel és Andrással késő délután egy álmos budai kávézóban ülünk, éppen az ablak mellett, amelyet már arany világítófüzérek díszítenek, jelezve, hogy hamarosan elkezdődik az advent. Így egy kicsit olyan érzésem van, mintha barátként ültünk volna le sztorizgatni az elmúlt hónapok eseményeiről. Csak éppen az ő történeteik közel sem hétköznapiak.

Arról már olvastam egy veletek készült interjúban, hogy a hosszú repülőutakon találjátok ki a következő témákat. De a megvalósításhoz például a dzsungelben kell élnetek vagy háborús övezetekből tudósítani, így azt gondolnám, van olyan ötlet, amelyre egyikőtök mondjuk kevésbé vágyik, mint a másik.

Cseke Eszter: Amióta gyerekünk van, azóta a hosszú repülőutakon inkább már rá fókuszálunk. (nevet) Egyébként igen, előfordult már, hogy például Andris a forgatáson vallotta be, hogy nem annyira érdekelte a sztori, mint engem. De nem is elvárható egy ilyen páros felállásban, hogy mindenki minden pillanatban ugyanannyira élvezze a munkát, nem vagyunk robotok.

Takács András: Ezért is jó, hogy ketten vagyunk. Ugyanis ezekben a filmekben nagyon fontos, hogy mind a szereplő, mind a néző érezze mögötte a valódi kíváncsiságot. Ezt a típusú munkát, ahol egy hétig, tíz napig együtt élünk egy-egy szereplővel és elmélyedünk az életében, nem is lehetne jól csinálni másképp.

Cseke Eszter: Volt, hogy már teljesen elvesztünk, és azt gondoltuk, úristen, van még egy forgatás, hogy fogjuk azt kibírni ilyen fáradtan?! És a legtöbbször pont azok a filmek lesznek a legjobbak. Most is ez történt, de öt évvel ezelőtt is. Amikor nem számítasz rá, jön egy olyan találkozás, amely visszahozza a lelkesedésedet, újra alázatos leszel, eszedbe sem jut fáradtnak lenni.

Takács András: A tematikára is figyelünk, éppen azért, hogy ne fásuljunk bele. A törzsek után jöttek a harcosok, utána a diktátorok gyermekei, majd a születés és most a traumafeldolgozás.

Riporterként lehet szerezni egyfajta rutint, de érzelmileg mennyire tudtok felkészültek lenni a forgatásokra?

Cseke Eszter: Most fejeztük be a Máté Gáborról szóló filmünk vágását, aki egy fantasztikus gondolkodó, író, gyerekkori traumák felszínre hozója. Vancouver legdurvább kábítószeres környékén volt orvos. 12 évig foglalkozott heroinistákkal és más szerek függőivel, nagyon mélyen beleásta magát az életükbe. Minket is végig vitt azokon az utcákon, ahol már csak pusztán sétálni is megdöbbentő élmény volt. Megkérdeztük Gábort, hogyan tudta kizárni és nem hazavinni a családjához esténként a munkáját. Azt mondta, három út létezik az ilyen szituációk kezelésére. Az első, hogy mindent beengedsz a lelkedbe, a szívedbe, az agyadba, ettől egy idő után ki fogsz égni, és nem tudod majd folytatni a munkát. A második lehetőség, hogy mindent kizársz, viszont így emelsz egy falat magad és a beteg közé, ennek sem lesz jó eredménye, mert az alany érezni fogja, hogy érzéketlen vagy vele szemben. A harmadik megoldás pedig, hogy bizonyos dolgokat beengedsz, másokat meg nem. Érzékeny vagy, nyitott, abszolút az emberre figyelsz, de aminek az érzelmi súlyától kiégnél, azt már tudatosan nem viszed haza. Rájöttem, hogy nekünk is ez az út járható csak. Ez biztosítja azt, hogy el tudjuk viselni a forgatásokat.

Takács András: Ugyanakkor bizonyos történetekbe egyre jobban bevonódunk, például a kisgyerekekről szóló történetekbe, amióta nekünk is van egy kisfiunk. Azt hiszem, érzelgősebb lettem, amikor ezekről a történetekről van szó. A kambodzsai Norng története is ilyen volt, aki nyolcévesen került a vörös khmerek rettegett S-21-es börtönébe az anyjával és a hatéves öccsével. Miután az anyjukat megölték, az árván maradt gyerekek napokig a már halott rabok ruhái között bujkáltak. Volt velük egy csecsemő is, aki még szopott, mielőtt az anyját elhurcolták és megölték volna. Norng próbálta rejtegetni őt is, de végül a baba megfulladt a ruhák alatt. Ezt akkor tudta csak meg, amikor a vietnami katonák felszabadították a börtönt, és az egyikük a kezében tartotta az élettelen babát, akinek az orrán és a fülén már hangyák járkáltak ki-be. Ahogyan Norng ezt elmesélte, ahogyan gyermeki módon felelevenítette ezt a borzasztó emléket és ahogy a mai napig saját magát hibáztatja… Az egykori börtönből ma múzeum lett, és Norng ott dolgozik takarítóként. Amikor Eszter még várandós volt, mondta nekünk valaki, hogy figyeljük meg, bizonyos dolgokat már nem fogunk úgy bírni, mint eddig. Igaza lett.

Az élet sója című dokumentumfilmben Sebastião Salgado fotográfus arról mesélt, az igazi trauma számára nem az, hogy a munkája során személyesen találkozik az éhínségtől és más gyilkos kóroktól szenvedő emberek haláltusájával, hanem amikor el kell jönnie úgy, hogy nem tud segíteni. Neki megvan a lehetősége arra, hogy eljöjjön arról a helyről, ahol háború van, ahol mások meghalnak. Titeket nem szokott megviselni a búcsú egy-egy szereplőtől, akik annyi trauma után még ma is mélyszegénységben élnek, akár a kambodzsai férfi a családjával?

Takács András: Mi ebben az interjúban sem fogjuk elmondani, hogyan segítünk, mert nem azért tesszük, hogy publicitást nyerjen, meg ugye „ne tudja a jobb kéz, mit csinál a bal”. De nagyon nehéz eljönni, függetlenül attól, hogy segítettél-e, vagy sem. Például amikor a szír menekült táborban búcsúztunk el az orrunk előtt megszületett Ibrahimtól és a családjától, akik úgy vendégeltek meg minket, mintha mi lettünk volna a menekültek. Azt nem bírtuk ki könnyek nélkül. Amikor a mi gyerekünk még nagyon kicsi volt és elalváshoz ringattam az ölemben, sokszor eszembe jutott Ibrahim, mert hasonló grimaszai voltak a fiamnak is, mint neki. Ezek az élmények nagyon sokat tesznek hozzánk és abban bízunk, hogy a szereplőink is hasonlóképpen éreznek. Néha jön visszajelzés és kiderül, kinek milyen élmény volt egy On The Spot-forgatás. Az a legjobb, amikor valaki azt írja, másképpen látja önmagát és a történetét, miután megnézte a róla készült filmünket.

Cseke Eszter: Vagy amikor valaki azt írja, ez vagyok én. Sosem felejtem el, mennyire boldog voltam, amikor Bettina Göring azt írta a filmünkről, hogy „Ezek mi vagyunk a férjemmel.” Kis visszajelzés volt, de minden benne van.

Az Edith Eva Egerrel készített filmetekben volt számomra egy érdekes momentum. Edith a beszélgetés közben azt mondta Andrásnak, hogy menjen be a dolgozószobájába, húzzon ki egy fiókot és hozzon ide egy cikket. Ahogyan azt az elején már mondtátok, néhány napotok van forgatni egy-egy szereplővel. Hogyan alakul ki ilyen rövid idő alatt ez a bizalom köztetek és az alanyok között?

Cseke Eszter: A 90 éves auschwitzi túlélőnél, Edithnél éppen szerencsésen alakultak a dolgok, mert tíz napig vele éltünk a házában. Hárman érkeztünk hozzá a másfél éves kisfiunkkal. Egy hatalmas, San Diego-i medencés villát képzelj el, telis-tele porcelánbabákkal. Andris egyszer csak odasúgta nekem, hogy „Itt nem maradhatunk, a gyerek mindent össze fog törni.” Az első este Edith egy magyar vacsorával készült, amin ott volt a lánya és a Nobel-díjas veje is. Amikor negyed tíz lett, azt éreztem, most elsősorban anya vagyok és nem érdekel semmi és senki, nekem most le kell fektetnem a gyereket. Edith mutatta, merre van a vendégszoba és különben is, próbáljuk ki, töltsünk nála néhány napot. Végül a kisfiunk és közte különleges kapcsolat alakult ki, és mi is nagyon megszerettük Edie-t. Ezek után a világ legtermészetesebb dolgává vált, hogy Andris bement a dolgozószobába és kihúzta azt a fiókot. A gyerek pedig nem tört össze semmit. (nevet)

Takács András: Ez a bizalom és kapcsolat nagyon jót tett a filmnek is, mert olyan jeleneteket vettünk fel, amelyek egyébként nem lehettek volna benne.

Ezek szerint van egy nagyfokú spontaneitás is a munkátok mögött. Érdekes, hiszen a másik oldalról alapos szervezést kívánhat ezeknek a forgatásoknak a leszervezése, már ha csak az engedélykérésekre gondolunk.

Takács András: Változó, például amikor a törzsekről forgattunk, egy közösségről a legutolsó antropológiai feljegyzés 10 évvel korábbi volt, és a helyszínen már semmi nem úgy volt, ahogyan gondoltuk. Ott nagyon gyorsan kellett alkalmazkodnunk. Edithnél is hamar kellett reagálnunk, hiszen ott álltunk egy 90 éves néni házában, álmosodik a gyerek, menjünk, ne menjünk? Közben ott ül az asztalnál a családja és mindannyian minket figyeltek, kik lehetünk, mik a szándékaink. És akkor Edith mutatja, hogy ott van a vendégszoba. Másnap reggel a forgatás előtt már vele reggelizünk, az ő házában zuhanyozunk. Ez így egy nagyon intim műfaj. Bár kényelmesebb volt nála zuhanyozni, mint például a törzseknél. (nevet) De alapvetően ritka ajándék, hogy ott élhetünk valaki lakásában, és ezt nem is várhatjuk el. Általában a szereplőink közelében veszünk ki egy szállodai szobát vagy bérlünk egy lakást, ahogy kijön a lépés.

Éreztek változást a munkátokban és önmagatokban az elmúlt évek alatt?

Takács András: Hét évvel ezelőtt forgattunk egy filmet Nepálról, amit nem olyan régen visszanéztünk Eszterrel egy közönségtalálkozón. Abban még rengeteget ugrabugráltunk, nyüzsögtünk a szereplők között. Mára gyakorlatilag eltűntünk a filmjeinkből, mert a témáink súlyához képes odatüremkedésnek éreznénk állandóan szerepelni. Persze vannak olyan jelenetek, ahol fontos, hogy mi is ott vagyunk, hogy részesei vagyunk az élménynek. Így jobban el tudjuk hozni a nézőknek az adott hangulatot, a szereplőkkel kialakított bizalmi viszonyt. Ilyen helyzetek például a közös étkezések is.

Cseke Eszter: Magát a kultúrsokkot megszoktuk, ami egyfajta fordított állapot nálunk, mivel a munkánkból hazafele ér el minket inkább, hogy itt, Budapesten, mennyivel magától értetődő minden, ami a hétköznapi élethez kell, mint például Kambodzsában. Magamon azt veszem észre, hogy introvertáltabb lettem, mint korábban voltam. Bizonyos időszakokban szívesebben vagyok bent, mint kint, nyilván ez azért is van így, mert az utazások után nehezebben tudok újabb ingereket befogadni. A személyiségemre is hatással voltak a forgatások, sokkal zárkózottabb lettem, nem szívesen beszélek a munkámról a barátaimmal, ugyanakkor mégis szívesen kibeszélném a bennem munkálkodó érzelmeket. De mintha ehhez már nem lenne türelmem, kedvem. Felületesen pedig nem akarnék belemenni. Furcsa folyamat ez.

Egymással sem szoktátok megbeszélni a közös élményeket?

Takács András: Meg szoktuk beszélni, hogy éjszaka bombázás volt, és ijedten vetettük be magunkat az ágy alá, miközben az ablakot kívülről vörösre festette a robbanás. Arról beszéltünk másnap.

Cseke Eszter: Tipikus férfias válasz volt…

Takács András: Köszi!

Cseke Eszter: Pont a legextrémebb helyzetet meséled el!

Takács András: Ráadásul évek óta nem járunk veszélyes helyekre. De mikor olyan élményünk volt külföldön, hogy utána hónapokig tartott a feldolgozása, csak egymásra számíthattunk, hiszen együtt éltük meg, ugyanazok a színek, szagok, fények vettek minket körül, ha nem is ugyanúgy emlékszünk mindenre. Ezek az élmények iszonyatos erővel kapcsolnak össze két embert és nyilván van egy folyamatos diskurzus közöttünk, de nem úgy, mint egy terápián, hogy leülnénk egymással szemben és kibeszéljük a minket ért traumákat.

Cseke Eszter: Amellett, amit Andris mond, úgy kell elképzelned az életünket, mint egy tizenkét sávos autópályát. Vannak benne megállók, amikor lehúzódunk kicsit, de utána száguldunk is tovább. Így látom az életünket. Hiába akarunk megfejteni egy érzelmet, nem tudunk megállni, mennünk kell tovább, mert a forgatások mellett a kollégáinknak, a családunknak és egymásnak is meg kell felelnünk.

(Az On The Spot: Az ellenség gyermekei legújabb, Kambodzsában forgatott részét ma este 22.25-kor vetíti a Duna Televízió.)

 Fotó: Bodnár Zsófia

Szólj hozzá te is!

Még több Kultúra

JaMese: itt az új lemez és koncert bennem a világ

JaMese: itt az új lemez és koncert

Magyar dokumentumfilm a Sundance versenyprogramjában a woman captured

Magyar dokumentumfilm a Sundance versenyprogramjában