Gyilkosság az Orient expresszen
Rögtön az előzetesben elhúzták előttünk a mézes madzagot, már ami a színészi gárdát illeti. Kenneth Branagh hosszú idő után nemcsak a rendezői székbe tért vissza, magára vállalta a produceri feladatot és Poirot alakítását is, ami lássuk be, jókora magabiztosságra vall. Branagh-on kívül egytől egyig olyan világhírű színészek alakítják Agatha Christie hőseit, mint Michelle Pfeiffer, Johnny Depp vagy Penélope Cruz, nem beszélve Judi Dench-ről, vagy a Star Wars utolsó epizódjában megismert Daisy Ridley-ről. A színészek nem hazudtolták meg önmagukat, a könyv karaktereit hitelesen alakították, igényes díszletek közt. A látványelemek pompája azonban nem vonta el figyelmünket a feszült dialógusokról sem. Végeredményben a Gyilkosság az Orient expresszen egy zseniális színészgárdát felvonultató alkotás, amelyet érdemes legalább egyszer megnézni a moziban. (Bodnár Zsófia)
Megtorlás
Valószínűleg sokak számára mindent felülíró érvet jelent egy film megnézésére a Trónok harcából megismert (és imádott) Kit Harington szereplése, de a Megtorlásra tényleg csak azok üljenek be, akiknek van gyomruk a végletekig naturalisztikus erőszakhoz. A western zsánerébe keretezett történet ugyanis csupán a műfaj díszleteit állítja fel, az amerikai telepesek korába helyezett sztori valójában inkább a válogatott kínzások – egyébként meglehetősen öncélú – felvonultatásában dagonyázik. Az elmúlt években ugyan kimondottan sok aktív női hőst mozgató modern western született (Meek’s Cutoff, The Homesman, The Keeping Room, Jane Got a Gun) Dakota Fanning női sorsdráma helyett inkább viszonylag üres szenvedéstörténetetben kap főszerepet. A hatás azonban – amennyiben ez alatt elsősorban a mardosó szorongást értjük – nem marad el: Guy Pearce hátborzongató a bosszúszomjas tiszteletes szerepében, Fanning pedig lenyűgözően alakítja a még némaságában is beszédes, emberfeletti erejű anyát. (Kránicz Dorottya)
Rossz anyák karácsonya
Mila Kunis, Kristen Bell és Kathryn Hahn hármasa ezúttal karácsonyi kiadásban hódítja meg a mozivásznakat. A klasszikus amerikai komédia fogásaival dolgozó filmben – ahogy már az első részben megszokhattuk – a vaskos humor és a Másnaposokkal berobbanó Jon Lucas-Scott More párostól jól ismert szekunder szégyennel való operálás uralkodik. A tradicionális karácsony, és ezzel a saját anyjuk ellen lázadó trió nem kisebb vággyal lép elő, mint hogy idén végre ne tökéletesen kelljen ünnepelni, hanem tökéletlenségében lehessen boldog a karácsony. Természetesen a kemény pszichológiai problémákkal is küzdő anyukák ezzel szemben ellentmondást nem tűrő módon a saját akaratukat kívánják érvényesíteni a szeretet ünnepén. Jóindulatúan azt is mondhatnánk, hogy a film a generációk anyaszerepének változásparadigmáját mutatja be, ami a 21. század gendervitái közepette egyébként igen üdvös. De jobban járunk, ha a karácsonyi ajándékok utáni szaladgálás közben egyszerűen időt szakítunk egy stresszoldó amerikai komédiára, és nem is keressük a film mögött húzódó mély filozófiát. (Bobák Szilvia)
A Viszkis
Ha már Magyarországnak egy bankrabló lett a nemzeti hőse, igazán dukált hozzá, hogy filmre vigyék a történetét. Pedig Ambrus Attila sztorijában valójában nincsen semmi különös: a jó reményű, de rossz útra tévedt fiú traumatizált gyerekkorának kötelező elemeit sorra kipipálhatjuk, de ugyanígy megvan a hajszál híján bukás és végül a hajszán híján megmenekülés is. Amitől viszont mégis tud működni Antal Nimród filmje, azt elsősorban úgy hívják, hogy Szalay Bence, ezen kívül pedig mítosz, nosztalgia, és persze nagyban hozzájárult a profi történetvezetés is. Eleve élvezet hiteles, és ami még fontosabb, hatásos autósüldözést látni a budapesti utcákon, az árkádok közt cikázó hajsza feszültsége pedig még azt is elfeledteti, hogy a Viszkis bika gép helyett kis robogón izzad, mögötte pedig egy még morzsás szakállú postás liheg. Sem a kegyetlen gyerekkornál, sem a pénzszórós, mámoros estéken nem időzünk túl sokat, de Antal még a legpörgősebb akciók közben is hagy teret a kitartott feszültségeknek, amit leginkább a tankönyvi módon szerkesztett szökés-jelenetben járat csúcsra. Egyedül a nyomozó (Schneider Zoltán) karaktere merít kissé túl sokat a hollywoodi rendőr-sztereotípiából, de az általa képviselt posztmodern reflexió, ami folyamatosan reagál az ilyen klisékre még ezt az apró kínosságot is jól enyhíti. És valljuk be, A Viszkis ugyanannyira erősen épít az ország legnépszerűbb bűnözőjének mítoszára, mint a kilencvenes évek Magyarországának megjelenítésével járó áldásos nosztalgiára, amit még azzal együtt is nehéz nem szeretni, hogy az obligát Szomszédok-bejátszást sem bírták kihagyni. (Kránicz Dorottya)
Rögtönzött szerelem
Régen volt olyan könnyed a humor, mint Michael Showalter komédiájában. Az etnikai kérdéseket is lebegtető, félig-meddig önéletrajzi alapokon nyugvó film középpontjában egy pakisztáni bevándorló fiú és egy pszichológus hallgató lány esetlenül bontakozó szerelme áll. A minden giccset nélkülöző film bonyodalmát Emily rejtélyes betegsége okozza, mely egyértelműen válaszutat jelent a tradicionális pakisztáni családból származó Kumail és a szabad felfogású Emily titkolt szerelmében. Kumail szerelmi tusája párhuzamosan zajlik az identitásával folytatott harcával, mindeközben egy másik fronton a mesterséges kómában lévő Emily küzd az életéért. Mindez a 21. századi emberekhez közelálló módon, a hétköznapiságban rejlő szépség bemutatásának igényével jelenik meg a Showalter-filmben, és talán éppen ez az, amitől nagyon szerethetővé válhat még egy klasszikus romantikus komédia is. Hiába a klisészerű történet, a film elejétől a végéig egy hiteles, megrendítő történetet mesél el, melyben a megszokott máz helyett fanyar humorból és a hétköznapi, de csontig ható küzdelmekből is jócskán kijut a nézőnek (Bobák Szilvia)
