Anno a Valami Amerika főszerepe miatt döntöttél úgy, hogy tiszta leszel. Még most is van valami szimbolikus jelentősége a szériának az életedben?
Egyrészt igen, azt soha nem felejti el az ember, hogy kinek köszönheti… hát, tulajdonképpen az életét. Ettől függetlenül nem érzem úgy, hogy örökké hálálkodnom kellene Herendinek, de azért ez beég az ember tudatába, és mindig hatással lesz rám. Ugyanakkor azt gondolom, az is baj lenne, ha ezt nem tudnám elengedni a múltat, ezért már nem érzem szükségét, hogy folyamatosan éreztessem a hálámat. Az biztos, hogy nagy tisztelője vagyok a produkciónak, azt gondolom, tényleg emblematikus filmek az életemben.
Visszanézted a régi Valami Amerika részeket a forgatás előtt?
Nem is tudnék róla lemaradni, mert folyamatosan adja a tévé, legalábbis az első részt azt biztos, hogy évente vagy fél tucatszor leadják. De egyébként nem volt szükség rá, hogy újranézzem őket, mert nem kellett kapcsolódnom hozzájuk – ez már egy másik történet. Itt a vezérfonal már egy teljesen új sztorira alapszik, nincs kontinuitás, szóval inkább azon igyekeztem, hogy összeszedjem magam és jó formában legyek a forgatásra. Most 47 éves vagyok és azt hiszem, mindannyian próbáltunk megfiatalodni kicsit erre a forgatásra, amiben persze nemcsak a személyes, de a színészi hiúság is bőven benne van. Azt hiszem, minden nagyképűség nélkül mondhatom, hogy ha megfiatalodni nem is sikerült, a harmadik részben nézek ki a legjobban!
Még egy ok, hogy megnézzük. Akkor nem is kellett visszatalálnod a karakterhez?
Nem, a karakter nagyon hamar megvolt. Valahogy mindig sikerült egyből megtalálnunk a film Ákosát, Andrását és Tamását, ehhez nem kellett külön tréning.
Mégis harmadik részről van szó, nem fáradtak ki ezek a hősök?
Értem, mire gondolsz, ez tényleg elő szokott fordulni a folytatásoknál, de itt nincsen szó ilyesmiről. Már csak azért sem, mert vannak új karakterek, akik ráadásul új sztárokat hoznak be, szóval okosan van ez kitalálva! Meg aztán a filmek műfaja, hangulata is sokat változott: az első rész inkább családi mozi volt, nem hal meg benne senki, nincs vér, nincs erőszak, mindenkit lehet szeretni. A második részbe aztán bekerült a krimi-vonal a gengszterekkel, de a harmadik rész már szinte akciófilmnek mondható. Az új film még pörgősebb lett, eldurrannak a pisztolyok, van benne bunyó. De persze humor is!
Nemrégiben megjelent veled egy interjú, aminek már a címében is a „heroin” szerepelt. Nem bánt, hogy most már ezzel azonosítanak?
Megmondom őszintén, az nekem sem esett jól, hogy ezzel próbálnak kattintásokat szerezni. De ez van, most már mindenki tudja ezt az egész történetet, mindig benne van a pakliban, hogy előveszik, ahogy az is, hogy épp ezért egyre kevésbé lesz érdekes. Ez örökké bélyeg marad, olyan bélyeg, amit én tettem magamra. Lehet, hogy sokszor elő fog még kerülni, de őszintén szólva, nem igazán érdekel. Egyébként meg nem csak ezzel, mindig mással, valami éppen aktuálissal azonosítanak: volt, hogy a Beugró volt rólam a legerősebb asszociáció, de mostanában egyébként Stoki, A mi kis falunk rendőre a legnépszerűbb brandem. A Valami Amerika 3 premierje után tuti, hogy Ákos visszatér és legyőzi egy kis időre, de utána Stoki megint előre fog törni, majd meglátod!
Neked is ő a kedvenced?
Én nagyon szeretek mindent, amit csinálok, minden karakteremet. Ha majd valaki azt érzi rajtam, hogy nem szeretem a munkám és csak kényszerből játszom a szerepem, na ott kezdődnek el a bajok…
Visszatérve még egy kicsit: egy barátom, akinek drogproblémái voltak azt mondta, olvasta a könyvedet és nagyon hiteles volt a számára. Kifejezetten szerettél volna más függőknek is segíteni?
Abszolút volt egy ilyen szándékom. Azt, hogy mennyire hiteles, már önmagában is igazolja, hogy egy olyan ember írta, aki ezeket tényleg megélte. Nem akarok hencegni, és talán a világon nem, de Magyarországon biztosan én írtam meg elsőként egy ilyen a könyvet, amiből minden kiderül, és amiben mindent úgy írok le, ahogy megtörtént. Nincs mismásolás, nincs ferdítés, nincsen rajta rózsaszín fólia. És tényleg azért tudott akkorát ütni, mert minden szava őszinte és hiteles. Egyébként annak borzasztóan örülök, ha ezzel segítettem valakinek. Azt viszont nagyon nehezen viselném, ha valaki épp a könyvem miatt kezdene sóvárogni…
Elképesztően nehezen szültük meg ezt a beszélgetést, de a szervezés közben többen is megerősítették, hogy te tényleg állandóan pörögsz. Meddig lehet ezt bírni?
Azt nem tudom, hogy meddig, azt csak a jóisten döntheti el. De az az igazság, hogy nem tudok egy helyben megmaradni. Állandóan tele vagyok energiával, tele vagyok tervekkel, kreativitással, új célokkal. Attól nem félek, hogy befásulok, azt hiszem, ez a veszély nem fenyeget. Most két darabot próbáltam egyszerre, karácsonyi hajtásban voltunk, van egy éttermem, két gyerekem, és akkor a sportról még nem is beszéltem…
És hogy bírják a körülötted levők?
Türelmesen. Legalábbis próbálják…
És a motorozást? Nem aggódnak érted?
Tizennégy éves korom óta motorozom, szóval bőven van tapasztalatom, és a látszat ellenére azért óvatos duhaj vagyok. Hála istennek, eddig nem volt komolyabb balesetem, mert akármilyen gyorsan is megyek, tényleg mindig odafigyelek. Folyamatosan kint vannak az antennáim, amikkel pásztázom a környezetet, és egyébként is hiszek az intuíciókban, az ösztönös megérzésekben. De mindig tudatosan vagyok gyors, tudatosan vagyok állat.
Motorozás, pörgés, sportolás – tulajdonképpen ezekben is valami olyasmit keresel, mint amit a drogokban, nem?
De, pontosan erről van szó. Én ugyanaz az adrenalin junkie vagyok, aki voltam, ezt nagyon jól tudom. A motorozás, a küzdősportok, amiket a mai napig csinálok mind erről szólnak… Szerencsére egyelőre még fizikailag is jól bírom, szerintem ugyanolyan jó az állóképességem, mint amilyen 30 éves koromban volt, sőt, talán még jobb is.
Decemberben mutatták be az Álomutazót, ott egy szelídebb, korábban nem annyira kidomborított oldaladat sikerült megmutatnod. Panaszkodtál a nehéz bárányjelmezre, végül is sikerült benne mozognod?
Persze, megoldottam, már több, mint tíz előadás lement. Elég nagy kihívás volt a 15 kilós jelmez alatt létezni, azt hiszem, most már el tudom képzelni, hogy milyenek lehettek a lovagi páncélok… Vagy még inkább azt, hogy milyen volt, amikor rajtam 20 kilóval több volt. Ez jó emlékeztető volt.
Egyébként zavar, hogy a macsó szerepbe skatulyáztak?
Tény, hogy ez így van, de pontosan ezért nagyon jó feladat ebből kimozdulni ebből a karakterből. Azt hiszem, egy bárány vagy mondjuk Stoki szerepével erre lehetőségem is volt. Mostanság amúgy épp az „ellen”-szereposztás a jellemző, tehát inkább olyan szerepeket kapok, amikben nem ezt a macsós vonalat kell hozni. Ezt nagyon szeretem, mert egyrészt jelzi a rendező bátorságát, másrészt nekem is kihívás. Most például játszom a Tháliában az Alul semmiben, ahol egy munkanélküli apukát alakítok, aki a kisfia láthatásáért kezd vetkőzni, vannak drámai szerepeim, kiégett menedzsert játszom, aki pszichoszomatikus tünetekkel küszködik. Viszont a jóisten ilyenre teremtette az alkatomat, a hangomat, én alapvetően ilyen vagyok, tehát ha ezt valaki ezt a szerepet osztja rám, akkor azt ha nem is csípőből, de könnyebben megoldom.
Hosszú idő után nemrégiben a kisfiadat is a média közelébe engedted, Rezes Judittal a kapcsolatotokról csináltok darabot Loveshake címmel. Mi ez a hirtelen nyitottság a magánéleteddel kapcsolatban?
Valahogy ezt az egészet sokszor félreértik az újságírok… A kisfiamat csak egyszer mutattam meg, de ez is speciális eset volt. Ha például arra kérnek, hogy mondjuk fotózkodjunk a kisfiammal egy játszótéren, arra határozottan nemet mondok, de egy új rajzfilmsorozat sajtótájékoztatóra gond nélkül elmentem a gyerekkel, mert a kisfiam szereti a rajzfilmeket, nem éreztem úgy, hogy meg vagyunk erőszakolva. Így az újságíróknak sikerült anyagot csinálniuk, de ez egy tematikus megjelenés volt, és biztosan mondhatom, hogy nem lesz gyakori.
És mi a helyzet a darabbal?
Az is más azért. Ez az egész nem egy dokumentaritsta sztori lesz, hanem egy olyan előadás, ami tele van dalokkal, táncokkal, rövid narrációkkal, újrafordított világslágerekkel, amit akarsz. Megmutatjuk, hol csúszhatott volna el, hol voltak a mélypontok, hol voltak a csúcspontok, de akkor is félig fikció marad. Hihetetlen dolgok történtek meg velünk, olyasmik, amik megtörténhettek volna egy nővel és egy férfival, mégis velünk történtek meg. Megpróbáljuk univerzálissá tágítani a történetünket, de úgy, hogy mégis rólunk szóljon. Én nem úgy tekintek rá, mintha a kirakatba raknánk a magánéletünket, úgy tekintek rá, mint egy darabra, amit együtt raktunk össze. Magunkról.
Pedig már a Loveshake reklámspotja is baromi személyesnek tűnik…
Egyértelműen nagyon személyes! Csak nem úgy akartuk elmesélni, mint egy szimpla párkapcsolati sztorit, abból már rengeteg van. Úgy voltunk vele, hogy Judit nagyon jól táncol, és én is tudok valamennyire, ő egy nagyon tehetséges Jászai Mari-díjas színésznő, és mondjuk én sem vagyok csapnivaló, emellett ismertek vagyunk, népszerűek, érdekeljük az embereket. Nincs ebben semmi marketing, csak szerettünk volna megmutatni valamit magunkból, ez volt a célunk.
Már tök sokszor láttalak a Hold utcai piacon lévő kajáldádban sürögni-forogni. Még mindig megbámulják az emberek, ahogy Szabó Győző rizsszendvicseket kínálgat?
Van ilyen is, olyan is, sokfélék az emberek. Van, aki nem hiszi el, hogy tényleg én vagyok az, van, aki épp ezért akar bejönni és van, akit inkább elrettent a jelenlétem. De én ott nem Szabó Győző, a színész vagyok, hanem Szabó Győző az étteremtulajdonos, aki vendégül látja az embereket.
Mennyi időd marad erre?
Ha nincs próbám, akkor 12-től 14-ig fixen ott vagyok, azon kívül mindig attól függ, mennyi energiám marad. Azért igyekszem.
És otthon is főzöl?
Na, igen, ráadásul még ott is!
Fotó: Wlcsek András (Valami Amerika 3.)
