Mennyire van választása az embernek, ha olyan családba születik, ahol az élet az maga a színház és művészet? Lenyom vagy felemel?
Valahogy egyértelmű volt,mikor választani kellett. Sosem volt ez tudatos, hogy színésznő leszek, de amikor dönteni kellett, amikor tényleg ott voltam, hogy vége a giminek, akkor valahol teljesen egyértelmű, volt, hogy „Ja, igen!”
Vannak „irodalmi” korszakai Trokán Nórának? Van olyan, hogy mondjuk a fiatalságodnak egy időszaka József Attilához vagy Pilinszky Jánoshoz fűz? Később, mikor az ember épít egy új világot, új karakterre készül, lehet táplálék vagy forrás egy-egy költő is?!
Abszolút. Én nagyon későn találtam ezekre rá. Későn érő is vagyok, tulajdonképpen a főiskola volt az a hely – akkor kezdődött el számomra a felnőtt élet, akkor volt az első szerelmi csalódásom, akkor váltam le otthonról – szóval egy nagy változás volt, és valahogy akkor kezdtem el mélyebben versekkel találkozni. Tizenkilenc éves voltam. Ma úgy gondolom, ezekre meg kell érni.
Habár a szüleink még fújták a verseket, én nem vagyok az a fejből mondós típus, viszont minden reggel úgy kelek, hogy verset olvasok, például leveszek a polcról egy könyvet. Nálatok, mondjuk a főiskolán, kötelező elem volt a versmondás? Érzed azt, hogy a mi generációnkban már ez átalakul?
Átalakul, sőt az eggyel fiatalabb generációban meg aztán pláne. Én nagyon szégyellem, de színész létemre nem tudok fejből verset. Ez amiatt van, mert nem tartom magam jó szavalónak. Nem tudok szavalni.
De hát ott volt a Pilvaker, ahol azért mondtál verset… Izgultál?
Jó, igen! Nagyon izgultam. Az volt talán az első olyan helyzet, amikor verset kellett mondanom, ráadásul közel kétezer ember előtt, élőben, közvetítve. A vers olyan, hogy abba nem lehet bakizni, nem lehet elfelejteni, nem tudsz továbbmenni, vagy a saját szavaiddal folytatni. Izgultam hát, de csodás élmény volt.
A közösségi oldaladra a Költészet napján Pilinszky verset tettél ki. Ő az a szerző, aki a lelkedhez közel áll?
Egy időszakban nagyon megtalált, és máig vannak napok, amikor megnyitom az összest, és végigpörgetem. Mindig találok új verset. Az a két vers, amit kitettem, „újak” nekem, most ragadták meg a figyelmemet.
A kecskeméti években – rengeteg szerep, rengeteg feladat várt. Ehhez magadból kellett mindig valamit előhívni, magadat kellett mindig tölteni. Ha azokra az évekre gondolsz, akkor azt mondod, hogy egyfajta teljesség volt?
Kezdő színésznőként kerültem oda egy kollégámmal, mi ketten voltunk a fiatal generáció. És hát mindent, mindent „nekünkvágtak” – évi öt bemutató, és akkor abban volt Csehov, volt Shakespeare, volt gyerekdarab, volt zenés darab, volt minden. Szokták mondani, hogy az ember vidéken tanulja meg a szakmát, de nyilván az sem lényegtelen, hogy milyen rendezőkkel. Nekem az egyik legnagyobb találkozásom a szakmai életem során – Zsótér Sándor. Nem is tudom, hogy hányadik közös munkánk van, épp tegnap kezdtük el Brecht Gömbfejűek és Csúcsfejűek című darabnak a próbáit. Ő az a rendező, aki olyannyira tiszteli a szöveget, hogy valahogy csak azon keresztül próbálja eljuttatni a nézőkhöz. Nincs megerőszakolás, nincs átértelmezés vagy valamilyen rendezői koncepcióval a szöveg teljes elfelejtése, hanem tűpontosan tudja a helyzeteket és a szöveget elemezni és eljuttatni hozzánk és általunk meg a nézőkhöz. Tegnap mondta a Brecht darab kapcsán, hogy lesz díszlet, hogy a nézőknek legyen mit nézni, de egyébként nem kéne semmi. Ha lenne itt három szék és a színészek, akkor is át lehetne ezt a történetet adni.
Fotózol. Nagyon erősek a tekintetek, amiket megmutatsz. Egy kamerával lenni, az egy másfajta, saját közeg, amit te határozol meg, te döntesz, mikor nyomod le a gombot. Mindenhol sorsok meg történetek vannak és ezeket a történeteket mutatod meg.
Nagyon jól érzékeled azt, hogy énnekem erre nagyon nagy szükségem van – a lelkemnek, erre a szabadságra, amit a fotózás ad. Eléggé szabadlelkű embernek tartom magam, és színészként bizony sokszor van olyan helyzet, amikor az embernek kompromisszumokat kell kötni, ami egyébként az életben természetes, de sokszor van az, hogy nekem nehezen megy. Azt érzem, hogy ”de én akkor is tudom, hogy azt hogy, és az úgy lesz jó, ahogy én érzem…”
Hogyha egy olyan rendezővel dolgozom, akivel korábban még nem, akkor tudom, hogy meg fog ijedni az elején, hogy én későn mutatok dolgokat. Ilyenkor egyedül vagyok, bontogatom magamban a szerepet, és amikor azt érzem, hogy már hiteles, vagy rajta van egy úton, akkor merek mutatni. Zsótér Sándor már pontosan tudja az én tempómat és tudja, hogy rajta vagyok, csinálom, és közben szívom magamba az ő gondolatait meg az irányait.
„Szabadság” – ez neked mit jelent?
Hát a lovaglás, az nagyon az. Az az, ami végtelen szabadságot ad. Tényleg. Amikor mikor minden elmúlik. Elfelejtem arra a másfél órára konkrétan, és csak menni – menni bele a végtelenbe.
A színház? Az munka vagy az élet?
Hát azért az az élet. De vannak nehéz helyzetek. Pár évvel ezelőtt úgy döntöttem, és ezt is egy szabad döntésnek érzem, meg egy szabadság felé való útnak érzem, hogy szabadúszóvá váltam.
A szakmámban így érzem magam igazán szabadnak. Egyszer azt mondta nekem egy nagyon kedves ember, hogy én olyan vagyok, aki minden társaságban ott van, és nagyon jelen van, és könnyen teremt kapcsolatot, de valahogy meg mindig kicsit kilóg. Ezt nagyon jól látta, tényleg így érzem magam és ez nem azt jelenti, hogy nem érzem jól magam egy társaságban, vagy egy társulatban akár, sőt: pont így érzem magam nagyon jól, hogy közben benne van a lehetősége annak, hogy hopp, most én inkább nem is vagyok itt.
Ha azt mondom, hogy „irodalom”?
Szerintem ez az – amit sokszor beszéltük –, amire meg kell érni, főleg arra, hogy az embernek be tudjon épülni az életébe akár versek által, akár regények által.
Nézd meg a Trokán Nórával készült interjút!
Bővebb infó ITT!
