Tetszik itt, Dorka? Amit itt látsz – a hatalmas könyvespolcok – ez neked is otthonos? Ha a saját gyerekkorodra vagy otthonaidra gondolsz, akkor ugyanígy fizikai valójában megjelenik a sok könyv?
Abszolút, bár képzeld el, hogy – édesanyám sokat harcolt, hogy ez ne így legyen, de – nem vagyok egy regényolvasó, ahogy apukám sem.
Komolyan?
Igen, és azt hiszem ez valahogy összefügg a mi idegrendszeri beállítottságunkkal. Csak akkor tudok hosszasan koncentrálni, hogyha elutazom nyaralni és fekszem a tengerparton, akkor olvasok regényt. A hétköznapjaimban mindig tíz dolgot csinálok egyszerre, féloldalanként eszembe jut valami. Persze verseket szívesen olvasok, meg újságot…
És amikor elmész nyaralni, na, akkor jönnek az orosz nagyregények…
Pontosan.
Ha már vers. Nálatok a versek nagyon otthon voltak?
Nagyon, igen. Anyukám olvasós, sokszor nekem is segít – ha valami hosszú dolgot kell gyorsan elolvasnom, akkor odaadom neki, mert én ráadásul lassan is olvasok.
Na jó, de ő is színházi ember…
Nem, ez szerintem egy agyi beállítottság. Nekem idő kell, én mindent átgondolok, ő meg olvas, mint a vízfolyás. Két óra alatt bármivel végez. És a kisfiam is, anyámhoz hasonlóan kirakja a könyvet evés közben, habár még nem tud olvasni, de úgy reggelizik, hogy közben lapozgatja a köteteket. Ez valami genetikus dolog lehet.
És neked – ha nem is a film, hanem a színház – az egy anyukádtól öröklött, gyerekkortól otthonos világ, küldetés? Vagy misszió?
Volt egy időszaka az életemnek, amikor inkább filmezni szerettem, és most újra nagyon elkezdett érdekelni a színház.
Más Dorkát hoz elő belőled a színpad meg a film? Mást adsz, vagy mást hoz ki?
Másfajta koncentráció meg más fajta ritmus a kettő. A színház egy sokkal nyugodtabb dolog. Tehát ott van hat heted, együtt felkészülsz a többiekkel, közös a felelősség – együtt csináljuk. A filmben te fölkészülsz otthon egyedül, odamész és tessék! – tehát ott sokkal nagyobb a nyomás is, nagyobb a felelősség, többet vagy egyedül egyszerűen a dologgal.
Mégis sokáig ez a világ vonzott inkább.
Igen, mert szeretem ezt a tempót. Sokszor úgy érzem, a színház hajlamos egy kicsit elkényelmesíteni az embereket, a filmben midenkinek harcolni kell a holnapért, és ettől az emberek nagyon energiákban vannak. Ez persze nem jó vagy rossz, csak az én belső tempómnak jobban megfelel ez a tempó, én nem tudok ücsörögni. Nekem öt percenként eszembe jut valami. Tudom, ez egyfajta nyugtalanság…
Körülöttünk most rengeteg verseskötet van. Te olyan színész vagy, aki szeret szavalni?
Mostanában ritkán kérik az embert, hogy szavaljon. Talán a slam poetry lett helyette, ott meg legtöbbször maguk szavalják a szövegeket a szerzők, nem igénylik ezt a köztes szerepet, de lehet, hogy meg lehetne próbálni „szlemmereknek” az írásait előadni. Érdekes lenne, egy színész miképp interpretálja egy slammernek az írását. Biztos, hogy teátrálisabban. Mégis, ahogy egy másik emberen átfolyik a dolog, az behoz más gondolatokat, más összefüggéseket, és az érdekes lehet.
József Attila benne van a kedvenc ötben?
Benne, de most az Anna Kareninában – ami előadás a Kugler Artban, egy lakásszínházban van, tele polcokkal, könyvekkel – van egy rész, ahol olvasok, így a próbák alatt találtam egy könyvet, egy Petri György kötetet, amibe teljesen beleszerelmesedtem.
Anna Karenina… Nekem a könyv az egyik első és kedvenc olvasmányom, pedig fiatalon olvastam, és nem is biztos, hogy értettem, hogy mi történik Annával, vagy mi van az ő lelkében, mint nőnek a lelkében. Emlékszel, hogy ez a történet mikor talált meg a mostani előadás előtt legelőször?
Én színházban láttam egyszer a Gorkij Teaterben, az nagyon tetszett. De az nem volt bennem soha, hogy én ezt szeretném eljátszani…
Aztán jött Soós Attila, és azt mondta, hogy „Dorka…!”
„Nem akarod eljátszani Anna Kareninát?”
Ez mennyire volt ijesztő? Mert azért ez egy nagy szerep, nagy történet, és egy igen nehéz sors…
Nem volt ijesztő. Anna igaziból belesodródik ebbe a sztoriba. Nála is az a helyzet, amikor az ember belülről nem is fogja fel, hogy mekkora bajban van, de kívülről, aki látja, az mondja, hogy „Húha…!” Van egy gyerek, van egy család és van egy szerelem. És a gyerek és a szerelem közötti vívódásban van egy pont, amikor Anna elveszti ezt a gyereket. Ekkor a próbán mondtam, hogy „na, én ezt ma nem fogom próbálni”. Úgy éreztem, hogy nem szeretnék ezen gondolkozni.
És lehetett? Kaptál szabadságot, kaptál teret a próbák alatt?
Igen, Soós Attila fantasztikus rendező, nagyon kevés ilyen nagyvonalú rendezővel találkoztam életemben, aki ennyire felszabadult, ennyire magabiztos és ekkora teret ad a színészeinek, akiket alkotótársaknak tekint. Nekem nagyon nagy élmény volt, vele dolgozni.
Van ez a nő, aki hoz döntéseket, és elég kemény döntéseket hoz, és közben meg van egy világ, ahol nagyon erős szabályok, ítélkezések vannak. Szerintem ez ma is egy igen visszatérő probléma, hogy mennyire ítélnek el egy nőt, ha választ vagy dönt, és nem biztos, hogy azt dönti, amit egy társadalom elvárhat tőle.
Persze, de most már a nők dolgozhatnak, tehát annyi a különbség, hogyha elvált nő leszel, akkor nem nyomnak rád egy bélyeget, hogy te elvált nő vagy, de ugyanúgy élnek nők anyagi kiszolgáltatottságban például. Az itt a tragédia, hogy tulajdonképpen van ez a háromszög, akiből senki se hibás, de mégis mindenki belecsúszik a drámába, amiben aztán minden elvész.
Nehéz volt Annát megszemélyesíteni?
Inkább öröm – ez az öröm a színészetben, amikor egy ilyen nagy sorsot eljátszhatsz és az embereken látod, hogy elgondolkoztatja őket, vagy nevetnek, sírnak – mindez megtörténik velük. Az előadás kapcsán amúgy sokat beszéltünk Michael Jacksonról is, aki a produkció szerves része. Ő korunk Anna Kareninája.
Ezt hogy érted?
Hát ő is egy olyan művész volt, egy olyan nagyszerű ember, aki belesodródott egy helyzetbe, amit egyáltalán nem értett meg a világ, és az őrületbe kergette kvázi, pedig egy nagyon érzékeny, tehetséges zseni volt.
Neked könnyű vagy nehéz, hogy egy lakásszínházban játsszátok a darabot? Mindenki egy légtérben van, mások az arányok…
Ez a koncepció része volt. Vannak helyzetek, ahol pont ezzel játsszunk, hogy az embert figyelik. Ez a szerelem úgy kell, hogy megtörténjen, hogy ne lássák, hogy közben látják. Nekem, mint filmhez szokott színésznőnek ez óriási öröm, hogy lehet ilyen halkan beszélni meg ilyen közel lenni, mintha 44 kamera figyelne, szokta mondani a rendező. Mi hatan: Nagy Dóri, Eke Angéla, Bárnai Péter, Lukács Sándor és Soós Attila, a Trojka Társulat – bárhol el tudjuk játszani a darabot, hisz csak két szék kell hozzá és a jelmez, amit Szlávik Juli terveztett.
Szeretsz vágyakozni egy szerep után vagy a mostban vagy és az tölt el örömmel? Akkor költői kérdés, mi a legszebb feladat az életedben?
Ami most történik. Anna Karenina.
Legyen ez a végszó.
Szerző: Juhász Anna
