A Patrick Melrose című sorozat után úgy gondoltam, kimaxoltuk a bántalmazásos, családon belüli erőszakos témát, így aztán nyugodt szívvel dőltem hátra, hogy oké, akkor én erre kérem tisztelettel ráfüggtem, várom a folytatást. Unottan nyomkodtam a képernyőt, hogy mivel is csillapítsam a sorozatvágyamat, mikor felvillant egy ajánló: Éles tárgyak.
Ó, mondom, megint valami gagyeládé horror, jól van, nézzünk bele!
Aztán egyszer csak hajnali 3 óra lett és én rajta maradtam a szeren.
Az Éles tárgyak úgy nagyjából mindenkiről szól. Rólam, rólad, az egyik rokonodról, vagy egy általános iskolai osztálytársad családjáról, tök mindegy. Meg fogod találni benne azt, ami nem ereszt.
Oké, de mi az, ami mégis megfog?
Először is, a légkör. Iszonyú nyomasztó az egész, amcsi városka, mindenki tud mindent a másikról, és ide csöppen vissza a főhős, Amy Adams, aki amúgy helyi csajszi, csak pár éve dobbantott egy kicsit messzebbre.
Amy Adams – azaz Camille – egy lelkileg nagyon gázos spinét alakít – itt azért már sokan tudunk kapcsolódni hozzá. Vedel, mint a gödény, depressziós, nincs önbizalma, fáj a lelke, totál kivan érzelmileg, de a humora és az őszintesége beszippant a sztoriba, meg persze az anyjához való viszonya is.
Muterja szintén szépen kidolgozott, és az életből merített karakter. Karcsú, jól öltözött, makulátlan mintapolgár. A ház, amiben szintén makulátlan férjével él, tökéletesen tiszta, rendezett. Minden olyan csodálatos, olyan arisztokrata, olyan irigylésre méltó! Természetesen, mint a valóságban is, ha leemeljük a háztetőt és kicsit jobban beleselkedünk a színfalak mögé, láthatjuk, hogy a nárcisztikus paradicsom igencsak rohad.
És megkezdődik az őrület.
Széttép minket a sorozat, mert egyrészt iszonyú mérgesek vagyunk Amy Adamsra, hogy miért nem képes magát összeszedni, miért kell piálni, lúzerkedni, hülyeségeket csinálni, másrészt viszont, mikor belépünk a családi házba, bennünk is megáll az ütő és legszívesebben mi is a pohár után nyúlnánk.
Adott ugyebár egy anya, akinek nincsenek érzései. Színészi képességei vannak, melyekkel eljátssza, hogy ő gondoskodó, érzékeny, tökéletes és nélkülözhetetlen. Mintás, könnyű ruhácskában libben ide-oda törékenyen az erkély, és a teljes kontrollmánia között, mérgező szavakat főz reggelire, ármányt és cselszövést hint a kerti virágokra, érzelmi éretlenséggel tölti meg az almás pitét, és közben édesen mosolyog.
Mindez a négy fal között zajlik. A városka lakói semmit sem sejtenek arról, hogy “mintaanyu” gyermekeiben mi játszódik le, hiszen egy ilyen csodálatos asszonynak, aki ennyi áldozatot hoz a városért, csakis fantasztikus gyerekei lehetnek. Ha pedig az egyik vér ciki, a másik pedig inkább bandázik és görkorizik, az az ő bajuk, hát biztos az apjuk vérei.
Hol az igazság?
Bármilyen furcsán is hangzik, az igazság általában az áldozatnál van. Csak neki nem hisz senki. Jelen esetben mi vagyunk a cinkosok, a tanúk, csak mi látjuk azt, mi folyik anya és lánya között. Mi halljuk azokat a gyilkos párbeszédeket, melyektől meg lehet őrülni, mi látjuk az arcmimikákat, az izzadságcseppeket, a bezárt ajtók mögötti magányos zokogásokat. És egyszer csak idegesek leszünk. Felcsesz minket az igazságtalanság, a szeretetlenség, az elhanyagolás, az egész nyomorult gyerekkor dohos, mérgező bűze, a tehetetlenség és a képmutatás. Azt akarjuk, hogy durranjon ki a lufi, történjen meg a katarzis, a főhős nyerje el méltó jutalmát, a gonosz pedig bűnhődjön.
Sajnos az életben általában nem jön a feloldozás.
Mert a gyereket bátran lehet verni, korholni vagy elhanyagolni, a kutyát sem érdekli. A kirakat családok után senki nem nyomoz, aztán a kicsik felnőnek és a társadalom perifériájára szorulnak. Őket nézzük hülyének, rájuk mutogatunk, mert hát mennyire ciki drogosnak, vagy játékgépfüggőnek lenni egy olyan család sarjaként, ahol aztán tényleg minden csodálatos volt!
Mármint kifelé.
Nagyjából ez az a düh, ami magával ragad minket végig a filmben, – meg persze az is, hogy zajlik a háttérben egy bűnügyi szál, és fogalmunk sincs, ki lehet a tettes – én legalább is nem jöttem rá. Imádkozunk, hogy legyen az egésznek vége és süssön ki a nap, mossa le az eső a kínokat és végre, valahára, vegye valaki észre, hogy itt valami nincs rendben! Ne legyünk csak mi a tanúk, jöjjön már egy ember, ott, a képernyőn, aki megállítja ezt az elmebajt!
Hogy mi történik Amy Adams-szel az Éles tárgyakban, azt nem fogom elárulni, ahogy arra sincs receptem, mit lehet tenni a bántalmazó szülőkkel, azon kívül, hogy megőrülünk, majd elmenekülünk előlük.
Talán mégis csak Forrest Gumpnak volt igaza.
Futni kell.
Futni, míg a tüdőnk bírja!!!
