2018. október 11. | marieclaire.hu

„Írjál, Laci…!” / A Pura Poesia Irodalmi notesz vendége – Kollár-Klemencz László

A Pura Poesia irodalmi vlog vendégét ismerhetjük filmesként, a Kistehén zenekar frontembereként, állandó szereplője a Budapest Bár koncerteknek, kedvence Grecsó Krisztián, Háy János és Kemény István. Három éve jelent meg természetírásait tartalmazó könyve, most pedig itt az új novelláskötet, A műanyag kerti székek élete. Fogadjátok szeretettel Kollár-Klemencz Lászlót!

Itt ülünk 2018-ban, és nemhogy az első könyved kijött 2015-ben, hanem napokon belül megérkezik a második novellás köteted. Az életedben erre, az írás felé terelődött a hangsúly?

Nem terelődött az írás felé igazán, csak bejött a képbe az írás is. Forgatókönyvírás és ekörül már ment a dolog, de ez testet nem öltött egy kötetben soha. Azt gondoltam az első könyv után: lett  egy könyv, voltak hozzá novelláim. Majd ha megint eszembe jut valami olyasmi, amiről mindenképpen akarok írni, akkor lesz még egy könyv. Aztán egyszer a Morcsányi mondta nekem a Déli mellett egy kis utcában: „Írjál, Laci…!” Így, röviden, olyan élesen és jól célozva mondta, hogy akkor rájöttem, ez mit is jelent: hogy írni kell, ha valaki ezt megkapja, belekóstol és belekezd ebbe és a folyamatot elindítja, akkor egyszerűen írni kell, nincs mese.

Szükséged van egy keretre, ami biztonságot nyújt az íráshoz, vagy pedig ez egy szabadabb dolog?

Sokszor nem írhatok, mert ki kell menni a lovakhoz, etetni kell őket, vagy valamit össze kell szögelni – tehát ha fizikai munkát végzek, nem valami szellemi dolgot, akkor azonnal alibit érzek arra, hogy nem kell az írással foglalkozni és ezért nappal nehéz. Amúgy a környezet nem zavar, sokszor a HÉV-en tudok a legjobban írni, meg buszon… Inkább az a kérdés, hogy képes vagyok-e az állandó rákoncentrálásra. Van egy legalább fél óráig tartó folyamat, amíg belekerülök abba, hogy egyáltalán el tudok kezdeni írni. Az a félóra, az egy nagyon nehéz zuhanás.

Neked a természetben való létezés és annak megélése a történeteidnek erős része.

Gondolkodtam sokat azon, hogy mi az a helyzet, ami miatt én ott érzem magam jól. Van az egész mögött egy nagyon erős félelem. Én például itt, a harmadik emeleten már félek. Éltem én városban, de nekem itt lenni egy alapbizonytalanságot ad, és a természetben ez eltűnik és eltűnt gyerekkoromban is. Minél közelebb voltam a természethez, annál inkább tűnt el, és minél inkább egy civilizált, épített világban léteztem vagy éltem, annál jobban törtek rám ezek a feszültségek, ezek a megmagyarázhatatlan állapotok. Nagyon közel lenni a földhöz, az anyaghoz biztonságot ad, azt gondolom, hogy onnan engem nem visz el a mentő. Mert miért, hova vinne? Létezik ott körülöttem az erdő, és benne vagyok a környezetben, felveszem, az pedig engem megtart, erőt és energiát, életet, kiegyensúlyozottságot ad, szóval mindent ad.

Az új kötetedben az inspirációt, jól gondolom, hogy ebből a környezetből szeded?

Tulajdonképpen igen. A kötetemnek a címe A műanyag kerti székek élete. Már jó pár éve foglalkozom műanyag kerti székekkel.  Érdekelt, hogy hogyan lett ennyire népszerű a műanyag kerti szék, majdhogynem népszerűbb, mint a Coca Cola. Mindenhol ott van, láttam olyan fotót, ahol az Obama kiiktatásának a ceremóniáján a háttérben műanyag kerti székben ültek emberek, de közben meg kaptam olyan fotókat Indiából, ahol olyan szinten szeretik magát ezt a széket, hogyha elreped, akkor megvarrják és kijavítják. Közben egy olcsó dolog, ami nagyon rossz minőségű, elég hamar tönkre megy és ki lehet cserélni.

Fillérekért hozzáférhető és mindenki kapcsolódhat hozzá.

Az egész mai, könnyen eldobható rendszerünket elég jól szimbolizálja. Én meg tudom csinálni, hogy kiviszem magam a családommal együtt az erdőbe, de sokszor ennek a megoldatlan valóságával szembesülök a novellákon keresztül: a természet és ember viszonya, a civilizációnk viszonya, a természet, önmagunkhoz, mint saját természeti lényhez való viszonyunk és a kapcsolatainkhoz.

Az imént említetted Morcsányi Géza nevét, aki biztatott az írásra – a Magvető Kiadó korábbi igazgatójáról van szó. Van olyan, aki neked előolvasó? Például Grecsó Krisztián?

Igen, pont ő az. Vele nagyon jó barátok vagyunk .

Van ebben részedről egy szemérmesség? Szemérmesebb dolog megmutatni az írásaidat – barátnak vagy akár a nagyközönségnek?

Podmaniczky Szilárd barátom írta az előző könyvről, hogy a szemérmességnek vagy az őszinteségnek egy másik síkja, másik ablaka nyílt meg vele. Ma már ez az egyetlen út számomra, hogy írhatok, teljesen odaadom ebbe magam és kinyitom, amennyire csak ki tudom nyitni magamat. Mindenki a saját életét írja, még ha egy teljesen más fikcióba helyezi el azt. Ettől kezdve van egy kukkoló, informálódó, történeteket, eseményeket gyűjtő háló, amit korábban nem csináltam. Mennyire van nekem jogom regisztrálni dolgokat magam körül, vagy emberek életéről, sorsáról jegyzetelni és aztán meg ezt egy novellába vagy egy könyvbe leírni? Most itt tartok, hogy nem tudom. Az előző könyvnél megkérdeztem, akit tudtam, hogy felhasználom az ő történetét vagy őt magát és hozzájárul-e ehhez. A mostani könyvben ezt nem tettem meg. Kicsit hülyén is érzem magam, de most már ez így van.

Egymás mellett futnak azok a novellák vagy írások, amik éppen alakulnak benned, vagy amíg egyet megírsz addig nem indul egy újabb ihletettség, egy újabb történet?

Letöltöttem a telefonomra egy alkalmazást, amivel fel tudok venni szöveget. Ha van egy ötletem, vagy van egy kép, egy benyomás, amiről úgy érzem, sok mindent elindíthat, akkor azt fölveszem. Ilyeneket folyamatosan gyűjtök. Amikor konkrétan megírok egy anyagot, akkor azt az egyet írom. Maximum, hogyha nem tudok továbblépni, akár több hónapra is félrerakom.

A te otthonodban hány darab műanyag kerti szék van? Azon ültök, hogyha mondjuk kimentek a kertbe?

Nem, nem. Otthon egy darab van csak, a fiamé.

És azon imbolyog, mert ti nem ültök kerti székre?

Egyen már hanyatt vágódott és iszonyúan beverte a fejét. Az a szék el is tört. Voltunk most egy hetet nyaralni és egy igazi paradicsomba kerültem. Egy olyan helyre mentünk, ahol a fán is műanyag kerti szék lógott…

Grecsó Krisztiánt említetted már. Te miből inspirálódsz, mi az, amit olvasol, az a könyv, ami hozzád nagyon közel áll,?

Tulajdonképpen mindig más. Kemény István az irodalom. Amit ő csinál, az nagyon sokat tanít engem, És a János is, Háy János. Fegyelmezettséget, tisztaságot és koncentrációt láttam náluk, próbáltam időnként afelé menni, amennyire tudtam.

Van olyan, hogy valamit jobban lehetett vagy jobban lehet elmondani dalban, és amit jobban működik novellában? Van átjárhatóság a két terület között?

Abszolút van átjárhatóság, vannak olyan dalszövegek, amikből simán lehet egy novella. Amitől jobban otthon érzem magam a prózaírásban most, hogy én kalandozok rendszeresen, a mondatok közt is szeretek kalandozni és ezt a kalandozást a próza sokkal jobban megadja, mint egy dalszöveg. Elengedhetem magam és elmehetek akár balra több oldalon keresztül, teljesen más helyre kilyukadva, majd valamikor vissza tudok jönni egészen ide, de az itt, az már nem itt van, hanem három, mit tudom én, szóval sokkal lejjebb. tehát ez egy óriási dolog, amit én igazán az íráson keresztül fedeztem fel, itt tudok kiélni. Ezt nem tudom a dalszövegekben. Többek között ezért is mondta a Morcsányi Géza, hogy írjak. Ez a folyamat gyönyörű és iszonyú sok mindenre tanít és nagyon-nagyon erős dolog. Ha ebből nem születik aztán meg semmi, történet sem, semmi,  egy könyv se, semmi, senki nem olvassa, csak én ezen a folyamaton végig tudok menni – már az gyönyörű.

 

Szerző: Juhász Anna

Szólj hozzá te is!

Még több Kultúra

Interjú Nyáry Krisztiánnal: Írjál és szeressél! interjú

Interjú Nyáry Krisztiánnal: Írjál és szeressél!

Idén is kiosztják a Margó-díjat cafe budapest

Idén is kiosztják a Margó-díjat

Koncerttel ünnepli 5. születésnapját Boggie 5. születésnap

Koncerttel ünnepli 5. születésnapját Boggie