A könyveidet ismertem már, amikor az Erdélyi menyegző kapcsán, egy kávéházi bemutatón találkoztunk. Nézzük a 2018-at: van itt tévés produkció, amit nagyon imádok, az Aranyok aranya, estjeink a Várkertben, és egy csomó más program. Ami mindenben közös, hogy te egy állati kíváncsi nő vagy – a történelemre, a régi korokra, meg gondolom, a saját örökségedre is.
Igen, engem gyerekkorom óta az emberek érdekeltek legjobban a világból, és azt gondoltam, ezzel mindenki így van. Egy nagy rácsodálkozás volt életem során, hogy találkoztam olyan emberekkel, akiket jobban érdekel vagy lenyűgöz a természet, akiket jobban érdekelnek mondjuk a tücskök – bogarak – fák – felhők, mint az emberek. Én azért írok és azért beszélgetek, mert próbálom megfejteni, hogy milyen az ember, valószínűleg azért írok valós karakterekről, vagy emelek be nagyon gyakran valós karaktereket az írásaimba, mert meg akarom fejteni, hogy mi mért történik valakiben. Az Aranyok aranya műsornak a legnagyobb ajándéka az, hogy megszerettem Arany Jánost, az embert.
Sok újat megtudtál róla?
Sok újat és sokkal több kérdés is van bennem. Azt gondolom, hogy sokszor állítunk valamit, ami nem feltétlenül igaz. Lehet egy alkotó műveit elemezni, de szerintem nem lehet egész egyszerűen kibogozni, hogy mikor mit miért ír le. Legtöbbször a költő vagy az író maga sem tudja, hogy mit miért ír le szerintem.
Arany Jánosnál az is nagyon izgalmas, hogy ő kötelező tananyag, tehát mindannyian tanuljuk, mindannyiunk életének a része, aztán jött most ugye egy emlékév, ami kapcsán folyamatosan valamit újat felfedeztünk belőle. Hogy születik meg egy-egy epizód az Aranyok aranya tévésorozatban?
Az volt az elképzelésünk, hogy összevetjük, mi lehetett Arany balladáiban és elbeszélő költeményeiben a leírt történeti valóság, és mi volt a legenda. Két történésszel: Várkonyi Gáborral és Csorba Lászlóval elkezdtünk elutazni a balladák helyszíneire.
Ahhoz, hogy történelmi regényeket írjál, nagyon sok kutatás kell, meg nyilván a fantáziád, amivel kiegészítesz egy-egy történetet. Nagyon plasztikusan írsz, egyszerűen érzem az izzadtság szagot, érzem az ételeket, a korhadt fát, vagy akár a páncélt. Ebben valami régi vonzalom van a felfedezés iránt? Vagy, hogy megértsd azt, hogy honnan jövünk, vagy te honnan jössz?
Nagyon élvezem a kutatásrészét a munkámnak, néha jobban, mint az írást. Miközben kutatok levéltárban vagy itt-ott és megyek egyik levéltől a másikig vagy egyik forrástól a másikig, olyan történetek kerülnek elő, amit soha senki nem tudna kitalálni, annyira zseniális. Amikor találok ilyet, beépítem – egyszerűen ellopom és beépítem. De nem csak én lopok, mindenki lop. Amikor elkezdtem kutatni Báthory Annát, megtaláltam azokat, amiket Móricz beemelt az Erdély – trilógiába, úgyhogy mentem utána: ja, ezt is? Innen? Hogyha sokat kutatok és egészen belemélyedek egy korba, akkor, amikor elkezdem írni a történeteket, én már csak utazok. Beszélnek a fejemben a karakterek.
Folyamatosan dolgozol, meg vállalod, hogy műsort vezetsz, utazol…
Nem is írok egy ideje.
És hiányzik?
Igen. Van egy nyomasztó része, ami a külvilágnak a várakozása, hogy legyen ennek a trilógiának vége, egy harmadik kötete, ez nagyon jóleső érzés. Elkezdett bennem mocorogni egy történet, amit most már lassan meg kellene írni, de közben annyi más feladat van, ami három év múlva nem lesz, és az is lehet, hogy túl jól vagyok most.
Ha visszagondolsz Zabolára, akkor az egy teljesen másik élet?
Igen, de nekem eleve ilyen az életem, nagyon szakaszos, nagyon éles kanyarok vannak benne. A gyerekkorom is ilyen volt, amikor eljöttünk Kolozsvárról, Budapestre kerültem. Barátok révén jött egy nemzetközi közeg az életemben, az egyetemi évek alatt, annak a vége felé elkezdtem televízióban dolgozni, a híradós lét teljesen másik életforma volt, elképesztően pörgős, ráadásul én jogász vagyok eredetileg, úgyhogy külpolitikai meg belpolitikai tudósító lettem, onnan pedig jött hirtelen vissza Erdély, a hegyekbe és a hegyekből megint vissza Budapestre, úgyhogy mire ide megérkeztem, itt már író voltam, mondjuk ezt nehezen fogadtam el, meg kellett szoknom…
Hogy íróvá váltál?
Igen, mert könyvek között nőttem fel, nekem az író valamilyen mesebeli lény volt, és nagyon nehéz volt elfogadnom, hogy azért, mert írtam egy könyvet, vagy kettőt, ettől most író vagyok. Azt gondoltam, hogy az még odébb van.
Amikor megjelent 2010-ben az Úrilányok Erdélyben, az sorsfordító volt, egy izgalmas időszak következett?
A siker volt nagyon meglepő, az egészen sokkoló volt, úgyhogy egyáltalán nem számított rá senki, én sem, ami jó. Én azt gondoltam, hogy írok egy könyvet és ezzel befejeztem, csókolom. Szakácskönyvet akartam írni, nem regényt. Aztán több, mint százezren vették meg, 3-4 hónapig vezette a sikerlistát. A sikert nagyon jó volt megélni, majd később jött egy kritikai fintorgás, ami teljesen váratlanul ért. Nem is értettem, hogy most mit fintorognak, ez egy lektűr, nyilván nem azt gondoltam, hogy megírom az évszázad filozófiai értekezését. Ekkor jött egy fura reakció tőlem, elkezdtem mentegetőzni különböző olvasó találkozókon…Aztán egyszer egy lány odajött hozzám és azt mondta, hogy két hete bőg szerelmi bánat miatt, és az egyetlen dolog, ami kirángatta ebből, az ez a könyv volt. Ezután elengedtem a mentegetőzést. Elkezdtem lebontani ezt a kastélyos lányos skatulyát, és szerintem most már lebontottam, de talán most egy egészen más skatulyákba kerültem bele. Ha az emberek fejében kialakul egy kép, azt csak részben tudjuk befolyásolni.
A könyveidben olyan nők jelennek meg, akik valahogy, mintha árnyékban lettek volna, koruk férfiai, de eddig nem nagyon olvastunk róluk.
Hát mert a történelem mindig férfi-központú, meg férfiszemléletű, és engem egyszerűen ez felbosszantott. A világ úgy érdekes, hogy vannak benne férfiak és nők. Emberek, akik sokfélék. Hogyha ebből kihagyjuk a nőket, akkor fele annyira lesz érdekes. Nem gondolom, hogy mondjuk Vámbéry Katalin, aki diákokat küld külföldre, orvosokat, teológusokat taníttat ki, nyomdákat alapít, könyveket ad ki, kevésbé lenne érdekes személyiség, mint például Thököly Imre.
Ezek bátor nők voltak.
Nem volt nagyon más választásuk, ha jön a török, akkor nagyon sok lehetőséged nincs. Vagy bátor vagy, vagy meghalsz az első öt másodpercben.Ha a férfi hadakozik a török ellen, akkor aratni kell, szüretelni kell, meg kell patkolni a lovat. Az élet megy tovább: el kell látni az öregeket, a betegeket, fel kell nevelni a gyerekeket. Sose tudtam mit kezdeni azzal, hogy „erős nők” – és akkor ők elveszítik a nőiességét. Én olyan nők között nőttem fel, akik kivétel nélkül mind piszok erősek nők. De hogy egy fél pillanatig nem volt az a bajuk, hogy ők nők, az teljesen biztos.
Ha már gyerekkor – ha Kolozsvárhoz kéne egy hangulatot vagy szót rendelni, akkor az mi lenne?
Bohém.
Tényleg?
Igen. A szüleim révén a Kolozsvári Magyar Operában nőttem fel, édesanyám zenész, ott volt csellista, és a baráti társaságuknak egy része is onnan volt. Ez a Ceaucescu-idő, amikor nincs tévé, nem lehet karriert csinálni, semmit nem lehet csinálni, csak színházba járni és jól érezni magunkat. Nekem úgy tűnt, hogy jól éltünk, de én gyerek voltam, megvédtek mindentől. Voltak barátaim, minden nap iskola után kint bandáztam az udvaron, jöttünk – mentünk – játszottunk, ha akartam, beálltam a színházi büfébe mosogatni, ha akartam, akkor…
És akartál?
Igen, abszolút. Összebarátkoztam a büfés nénivel és beálltam a színházi büfébe mosogatni. De a szemközti közértbe is árultam kenyeret a boltos néni mellett. Én így játszottam boltosat. Klassz gyerekkorom volt…Még színpadi szerepeim is voltak, a Hófehérke című balettben nyuszi voltam.
Nincs előttem, hogy a Hófehérkében hol van a nyuszi.
Hát, amikor Hófehérke a törpékhez megérkezik, akkor ott kellett sorba tartani a tányérokat, amint Hófehérke balettosan kitörölt, és én voltam az egyik nyuszi. Annyira nem volt pénze a Kolozsvári Magyar Operának, hogy nem volt cipzár a nyuszi jelmezen, ezért minden előadáson összevarrták rajtunk, majd kivágtak minket a nyuszi jelmezből. Néha nem volt villany vagy fűtés. Akkor lett vége az előadásnak, mármint minden operaelőadásnak, amikor lehangolódtak a hangszerek a hidegben.
Van kedvenc vers gyerekkorodból, vagy kedvenc könyv, ami nagyon meghatározó?
Méhes Györgynek a lánya, Zsi, nekem pót-mamám, úgyhogy én Méhes György könyvek között nőttem föl, és ezért nagyon sokat voltam a Napsugár szerkesztőségében is, még Kányádi Sándor bácsi ölében is ültem. Emlékszem egy iskolai évzáró vagy évnyitó volt, álltunk egyenruhában, hajpánttal, karszalaggal az iskolaudvaron, egyik beszéd a másik után, már mindenki jobbra-balra ájult el, mire megjött Kányádi Sándor bácsi, és elkezdett beszélni, akkor minden megszűnt. Az egész világ. A szüleim Benedek Elek meséket olvastak nekem, és versenyeztek, próbálták egymás elől lenyúlni a rövid meséket, hogy a másiknak maradjon a hosszú, de én elég gyorsan megtanultam olvasni, és onnantól kezdve önjáró lettem. Akkor valami egészen elképesztő módon szabad kezet kaptam, ami a kezembe akadt, végig olvastam az egész gyerekkoromat.
Ma mit olvasol? Mi a kedvenced, miből töltekezel?
Mindenevő vagyok, kamaszkoromban volt egy Passuth László korszakom, és végigolvastam az összes Passuth-regényt, utána jött Szabó Magda, amikor a második lányomat vártam, akkor pedig az összes Agatha Christie. Most egy ideje science fiction korszakom van, a Philip K. Dick regényeket toltam le egymás után angolul, teljesen beszippantott, egészen le vagyok nyűgözve. A sci fi és mágikus realizmus, ez az, ami most nagyon magával visz.
Meg gondolom, a versek. Van egy új sorozat nálunk a Várkertben, versekkel a fókuszban. Ez neked is egy újfajta megközelítés?
Teljesen. Ez egyébként nagy öröm és nagyon nagy meglepetés is, hogy ennyire működik. Hogy tényleg lehet verseket mondani. Bárki, akit hívunk, zenész vagy színész annyira lelkesen jön – úgy látszik, volt egy ilyen hiány. A művészek szeretnek a versekkel foglalkozni és nagyon örülnek annak, hogy van egy felület, ahol ezt megtehetik és van egy közönség, akivel találkoztak. Szerintem erre van igény, van éhség az emberekben. A vers, az egy kicsit nekem mindig zene, talán a zenét összekapcsolja a gondolattal.
2019-ben, nyugtass meg minket, várhatjuk a következő könyvet?
Tényleg semmit nem merek mondani, de nagy történetek lesznek 2019-ben! Nagyon szeretném megírni a trilógia harmadik részét. Az Erdélyi menyegzőből forgatókönyvet fejlesztünk, plusz lefordítják az Erdélyi menyegzőt angolra – régóta dolgozom rajta, hogy ez megtörténjen, és ez nagy boldogság most.
