Olvastam egy veled készült interjúban, hogy már három évesen elkezdtél balettozni. Később a Balett Intézet klasszikus balettművész szakán tanultál. Hogyan lett mindebből mégis kortárs táncművészet?
A 80-as években, a rendszerváltás előtt voltam tizenéves, amikor teljesen el volt zárva a kortárs táncvilág előlünk. Balettnövendékként mindig is érdeklődőbb voltam a társaimnál, 14-15 évesen Dosztojevszkijt és Kafkát olvastam, Bergman és Buñuel filmklubokba jártam. Inkább néztek furcsának miatta, mint műveltnek. Nagyon szerettem, és mind a mai napig szeretem a klasszikus balettet, a társulatomban rendszeresen vannak balett tréningek. De már tinédzserként is furcsa volt nekem, hogy míg a színpadon tündérek és királylányok táncolnak, addig az utcán mennyire más a világ. Amikor Szolnokról a fővárosba költöztem, nagy hatással volt rám a nagyvárosi élet, főképp a budapesti underground kultúra. Tizenhat éves voltam, amikor megismertem Árvai György képzőművészt, és vele együtt 1984-ben megalapítottuk a Természetes Vészek Kollektívát, amellyel nagy sikereket értünk el külföldön.
Sikerült titokban tartanod az Intézeten kívüli tevékenységeidet?
Volt, hogy feketére festettem a hajamat, csak hogy ne ismerjenek fel a Szkéné Színházban, ahol felléptem. Tizennyolc évesen Párizsban is táncoltam, amit megírtak a francia lapok. ‘Itt egy magyar lány, Yvette B., aki húsz évvel előzi meg a még nem is létező magyar kortárs táncot.’ Végül annak az intézménynek lettem az egyetemi tanára, ahol évtizedekkel ezelőtt még furcsán néztek rám. Tulajdonképpen ez azt is jelenti, hogy az iskolának is egészen más a szellemisége. Az út, amit én akkor bejártam, végül bizonyította önmagát. Bár, azt gondolom, hogy az embert soha nem fogadják el igazán, főképp, ha olyan dolgokat csinál, mint én. Soha nem akartam beállni a sorba, mindig mentem a saját fejem után. Ez még most, ötven éves koromban is elmondható rólam.
25 éves lett a Bozsik Yvette Társulat. Azóta minden téren hatalmas változások mentek végbe az egész világon. Mi történt nálatok és a kortárstánc frontján?
Mindig nagy példaképem volt Pina Bausch, aki a társulatába harminc év alatt nem nagyon vett fel táncosokat, valamint az idősebb művészeit is használta a színpadon. Negyed évszázadban benne van a szépség, az elmúlás, és az is, hogy ennyi idő alatt egy nagyon összeszokott csapat lettünk. Hiába jönnek jól képzett táncosok, az én társulatomba nehéz beilleszkedni, mert nemcsak arról szól, hogy jól kell tudni táncolni, hanem a közösségi lét is ugyanannyira fontos. Mi mindent együtt csinálunk, a fiúk mai napig cipelik a díszleteket a turnékon, valamint a színpadi létben is komoly együtt gondolkodás mutatkozik meg közöttünk. A táncosaim érett színészek, különböző színházi rendezéseimben játszanak és énekelnek. Közben bátorítom a fiatalokat is, és akikben tehetséget látok, beengedem őket a tréningjeinkre. Mindenképpen szeretném a társulatomat 25 év után megfiatalítani, folyamatosan csatlakoznak hozzánk fiatal táncművészek vendégfellépőként, vagy ösztöndíjasként.
Szoktad tudatosan keresni a csiszolatlan gyémántokat?
Én inkább olyan vagyok, hogy aki velem akar dolgozni, találjon rám. De ez önmagában nem elég, emberileg és szakmailag is bizonyítania kell, ami sokszor évekbe telik. Aki velem szeretne dolgozni, megszállottnak kell lennie, persze jó értelemben.
Gyerekeknek, csecsemőknek szóló előadások, hátrányos helyzetben lévő alkotók integrálása, vakokkal és mozgássérültekkel készült táncelőadások, prózai, önéletrajzi előadások és musicalek, és a repertoár még bőven folytatódhatna. Mennyire voltak ezek az ötletek tudatosak, és mennyire spontánok az utóbbi 25 évben?
Nem szoktam mérlegelni, vajon mitől lehetnék még sikeresebb. Az ilyen gondolkodásnak biztos kudarc a vége, vagy valaki más utánzása. A koreográfus hallgatóknak is azt tanítom, hogy mindenki találja meg az egyéni hangját. Az egyéni hang akkor tud megnyilvánulni, ha minél alázatosabb vagy, és minél inkább figyelsz a világra, valamint azokra a változásokra, amelyeket alkotóként bevonzol. Nekem minden egyes darabom ilyen. Soha nem kerestem a témákat, mindig rám találtak. A húszas éveimre jellemző volt a témák spontán megtalálása a hétköznapokban, mostanában sokkal inkább egyemetes témákkal foglalkozom, például elővettem az ókori görögöket, az Oidipuszt és az Antigonét. Az ember idősebb korában árnyaltabban és komplexebben kezd el dolgokat látni, de akkor is csak kérdéseket tud feltenni. Nem gondolom, hogy bármit is tudok, csak kérdezek, ki merem mondani, hogy mennyi mindent nem tudok. Éppen ez az állapot visz el mégis a tudáshoz. Az évek során sok csalódás is ért. Ilyenkor az ember alázatosabb lesz. Mindig az hajtott, hogy a következő alkalommal megint valami újat próbáljak meg előhozni magamból. Mindenesetre készítettem önéletrajzi darabokat, például a Lány, kertben egy híres előadásom volt, amelyben Szabó Győző alakította az édesapámat, Rajkai Zoltán pedig a keresztapámat. A saját életem, a szerelmi csalódásaim, a humor, ami mindig mindenen átsegített, nagyon jellemző részei voltak az előadásoknak. Fontosak voltak a gyerekkori emlékeim is Tápiószeléről, az a sok lakodalom például. A nagyapám ugyanis lakodalmakban hegedült. Csináltam is egy darabot ebben a témában. Egy ember élete valami elképesztő csoda! Annyi emlék és élmény van, hogy egyszerűen csak bele kell tenni a darabokba, és szeretettel kell megmutatni a közönségnek. A gyerekszínházhoz való viszonyom például már tudatos volt abból a szempontból, hogy csodálatos gyerekközönség előtt táncolni. Éreztem, hogy sokkal több gyerekeknek szóló produkciót kell csinálni, mert mi, előadóművészek is boldogabb vagyunk, ha nekik táncolhatunk.
Visszatérve az életed inspirálta darabokhoz, akkor mondhatjuk azt, hogy a tánc egyfajta önterápiás módszer az emlékeid feldolgozására?
Persze, amikor az ember teljes szívével, lelkével, minden porcikájával jelen van a színpadon, az valami hihetetlen érzés! Minden egyes darabom olyan, mint egy gyónás, vagy egy terápia. Nagyon szerencsés vagyok, hogy a saját életemből tudok meríteni, a saját problémáimat tudom elmesélni, és talán ezzel másoknak is tudok segíteni.
Bozsik Yvette Oidipusz szerepében
Milyen darabokon dolgozol mostanság?
Felújítom az Oidipusz című darabot, 50 évesen térek vissza a színpadra Oidipusz szerepében. Ebből lesz március 5-én és május 30-án két előadásunk a MÜPA-ban. Ez egy olyan szerep, ami még ebben a korban is jól áll, plusz egy férfit kell megjelenítenem, ami teljesen más energiákat követel, mint egy női karakter. A Seherezádét mutattuk be a Budafoki Dohnányi Zenekarral február elején, majd a Csipkerózsikát koreografálom a Pécsi Balettnek. Nekik már koreografáltam A hattyúk tavát, és most felkértek, hogy csináljak egy gyerekdarabot is. A Magyar Táncművészeti Egyetemen van egy esti koreográfus osztályom, ahol koreográfia gyakorlatot és színházi rendezést, a Kaposvári Egyetemen pedig van egy másodéves színművész osztályom.
Ha éppen nem tanítasz, koreografálsz vagy táncolsz, mivel töltöd a szabadidődet?
Korán szoktam felkelni, mert Budatétényben, ahol a családommal élek, nagyon sok háziállatunk van: két indiai futókacsánk, akik egyébként biokertészek, rendben tartják a kertet, három befogadott kutyánk, és két macskánk is. A nagyfiam, Milán tizenöt éves, a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnáziumba jár dráma szakra, a kisebbik fiamat, a hét éves Mirkót éppen táncolni tanítom. Nagyon tehetségesnek találom, de azt mondta, hogy pillanatnyilag ő csak anyától akar tanulni (nevet). Szóval sokat beszélgetünk a táncról és zenés videókat is szoktunk nézni, nemrég a Sergei Poluninról szóló dokumentumfilmet néztük meg együtt. Fontosnak tartom, hogy példákon keresztül tanítsunk. Nem tudom, később is érdekelni fogja-e a táncosi hivatás, de támogatni fogom, bárhogyan is döntsön. Éppen a két fiam miatt sem akartam több munkát elvállalni, szeretném látni, ahogyan felnőnek, ha van időm, minden szabad percemet a családommal töltöm.
A Bozsik Yvette Társulat aktuális műsora: yvettebozsik.com/aktualis-musor
Czank Lívia korábbi interjúit ITT olvashatod!
Fotó: Horváth Judit
