Rémálmok feketén fehéren – David Lynch
Budapest, Műcsarnok, 2019. március 1. – június 2.
Szeretni egy rémálmot? Megérteni a szorongást? Miért rajongunk David Lynch sötét és sokak számára borzongató világáét? Erre próbáltam választ találni, köztük a saját lelkemben is, hogy miért is vagyok az amerikai művész elkötelezett rajongója évek óta. A megértéshez az élet is rásegített, amikor év elején kiszivárgott a Budapesti Fotón Fesztivál fő programjaként aposztrofált, David Lynch /Small Stories/ Kis történetek című kiállítás.
Nyilván már megnyitó előtt a Műcsarnok bejáratánál toporogtam, kíváncsiságom nem csillapodott, amíg végre be nem léptünk a Twin Peaks sorozatból jól ismert, vörös szoba folyosó verziójába. A nyomasztóan kultikus fekete-fehér csíkos padló és vörös függöny után azonban egy monokróm világban találtam magam, ahol felkavaró fotók álltak a falakon, bevonzva a látogatók kíváncsi tekintetét. Hogy mit kap a belépőért az ártatlan múzeumlátogató? Kérdéseket, ébredő gondolatokat és a tudatunk totális összezavarását, miközben a lemezjátszóból párolgó zenébe minden érzékünk beleborzong. Fehér falon fekete-fehér manipulált fotók, melyek sokszor egy pszeudo-anatomikus lynch-aktként bizonytalanítanak el kiállítás útvesztőjében. Vajon ez most fotó vagy grafika? Félelmet érzek vagy le vagyok nyűgözve? Szorongok vagy élvezem a rémálmokat? Megpróbálhatod összerakni, találhatni, mit ábrázol a fotó, tippelgethetsz, melyik Lynch film jelenete hatja át a képet, agyalhatsz azon, mit akart ezzel elmesélni, de gondolhatsz csak egyszerűen arra is, micsoda zseniális kép, és boldoggá tesz az itt és most flow-ja.
Lynchért lehet rajongani, lehet szeretni, de persze van, akit frusztrál a látvány. Még sincs olyan, akit hidegen hagy. Franz Kafka, Francois Bacon és Salvador Dalí után még mázlink van, hogy a 21. században is él még olyan művész, aki egyéniségével, kompromisszumok nélkül tudott érvényesülni és önazonos maradni egy olyan világban, ahol egyéni tárlatán minden látogató egy pontosan ugyanolyan vörös szobás szelfivel tér haza telefonja memóriájában.
Légy újra gyerek! – Wes Anderson és Juman Malouf
Bécs, Kunsthistorisches Museum, 2018 november 6. – április 28.
Grand Budapest Hotel, Holdfénykirályság, Édes vízi élet, Fantasztikus Róka Úr… Ha láttad bármelyik Wes Anderson filmet, biztos megvan a rendező összetéveszthetetlen, színes, sokszor túlzó, ám hamisíthatatlanul eredeti wes andersonos látványvilága. Nos, a bécsi Wes Anderson kiállítás egyáltalán nem ilyen. De aggodalomra semmi ok, pont ettől izgalmas!
Bár a kiállítás falai Wes Anderson színes világát idézik, – hiszen a nyolc, egyenként piros, zöld, barna filcborítású és egy teljesen fa burkolatú terem falai fogadják be a különböző korokból és civilizációkból összegyűjtött műkincseket – a wes andersonosság mégsem a színekben rejlik. Hanem a tárgyakban, melyeket sokszor kizárólag akrobatikus testhelyzetekben vagy éppen csak nagyítóval lehet felfedezni az aprócska üvegvitrinek mögött.
A kiállítás laikus műértő énem helyett a gyermeki kíváncsiságot csalogatta elő belőlem, hiszen a miniatűr aranykosárka, vagy a medálokban őrzött nemesi portrék sokszínűsége inkább hasonlított egy babaszobára, mint egy komoly kiállításra. Persze a felnőttek bohókás tárgyai is helyet kaptak, hiszen hegedűtokot idéző pohártartó, szalmavaddisznó vagy a kiállítás címadója a cickánymúmia várta, hogy megcsodálják a látogatók. Aki pedig szeret az optikával játszani, annak szinte kötelező móka a különböző üvegvitrinek közti bújócska, amit szinte biztos vagyok benne, hogy Wes Anderson rejtett a falak közé, hogy még, ha csak pár percig is, de az ő különleges világában érezhessük magunkat!
Aki szereti az apró, szinte miniatűr tárgyakat a hatalmas, szokatlan embereket ábrázoló festményeket, a múlt és a jelen játékosságát annak vétek lenne kihagyni Wes Anderson gyűjteményét!
Lebegő színek absztrakciója – Mark Rothko
Bécs, Kunsthistorisches Museum, 2019. március 12. – június 30.
A rémálmok és a mesevilág után Mark Rothko bécsi kiállítása már-már klasszikus tárlatnak számít, de azért mégsem. A ötvenes-hatvanas évek Amerikájában alkotó orosz származású művész grandiózus, olykor fakó mégis megbabonázó munkáinak látványát egyedül a rossz megvilágítás zavarta. A nyikorgó padlónak viszont misztikus hangulatot kölcsönzött az absztrakt expresszionizmus pápájának.
De hogyan kerültem Rothko kiálltásra? Bevallom Wes Anderson mellett kacsintott rám a bécsi múzeum lépcsői felett függő hatalmas plakát, mely az egyik legikonikusabb képét ábrázolta. Irány hát Rothko (is)!
Eleve rossz bejáraton mentem be, így pont a tárlat végénél kezdtem, de talán így, hogy az elején érkezett a „whá” érzés, még inkább emlékezetes maradt. Egy ódon kastély padlójára emlékeztető reccsenés kísérte az első lépésemet, majd sok kis apró csikorgás lett úrrá a termen a látogatóknak köszönhetően. Elegáns kanapék kínálták a helyet az elfáradt műkedvelőknek, hogy megpihenve, hosszan szemlélhessék, a piros, barna és fekete szín misztikus árnyalatait a hatalmas vásznakon. Egyetlen problémám akadt csupán ezzel a monarchia korszakát idéző teremmel: nem volt benne elég fény, így a valaki elfelejtette felkapcsolni a villanyt érzés járt át. Ám mindennek oka van: Rothko tudatosan nem bízta a véletlenre a látványvilágot. Bizony már életében gondosan megtervezte milyen erősségű fénnyel világítsák be a képeit, ezzel a koncepcióval is erősítve, az általa elképzelt hangulatot, átélt érzést vagy pillanatnyi emóciót.
Tovább lépkedve a recsegő parkettán azért megláttam a FÉNYT, és egy másik teremben a homorú beugrókban végre feltűntek Rothko élő színei, melyeket osztrák precizitással elhelyezett lámpák fényében csodálhattam a jellegzetes púderesen rétegelt, lebegő színfoltokkal megosztott vásznakon. Ezt követően pedig az utolsó – eredetileg első – terem falain olyan festmények lógtak, melyek egy kezdeti, még talán útját kereső Rothkot ábrázoltak – Chagall, Dalí vagy éppen Picasso stílusát idézve.
Nem igazán ismertem az amerikai művész munkáit korábban, de képeinek sokszor melankolikus, komor hangulata, szuggesztív színvilága és lehengerlő nagysága azonnal magával ragadott.
Szerző: Tukacs Tekla
