A Vylyan borához Villányi Franc címmel egy igazi szerelmes alkotás született tőled, miért éppen ilyen szempontból közelítetted meg a bort?
Kóstolásos úton nyitottam és szerintem ez ennyire egy „szerelem első látásra” bor. Már persze, akinek, mert ez egy felnőtt ital, kell hozzá tapasztalat, türelem, érzék. Nem könnyen adja magát, de ha megvan, tényleg a tiéd.
Már az első mondatodban megfogalmazol egy lényeges alaptételt:“A szerelem halhatatlan, de sajnos nem az örök, hanem a mindig megújuló, de akinek szerencséje és ereje (is) van, az egy ember oldalán is újra és újra fel tudja szítani a csodát.“ A mai, extrémen felgyorsult, “minden és mindenki lecserélhető” gondolkodású ember szerinted megérti ezeket a szavakat?
Hogyne, nagyon is, hiszen sokaknak elege van az instant világból. Nem lehet mindig mindent és azonnal. Várni kell, készülni, udvarolni, gondozni, mint a vetést. És figyelni egymást, meg azt a csodát, ami két ember között van.
Egy író az élet minden területéhez érzékenyen közelít és a kisebb pofonokat is jobban megérezheti, a te személyiségedre és ezzel párhuzamosan az írói pályádra hogyan hatottak a nehézségek?
Csak úgy, mint bármelyik érzékeny emberére, se nem jobban, se nem kevésbé. Az író megfigyelő lélek, és gyakran a saját életéből is kimarad. Sokan mondjuk, „utólag tudom, mit kellett volna mondani, csinálni”. Az írás egy ilyen illúzió. De attól még nem lesz érettebb az író személyisége.
Ha újra kezdenéd, akkor is ezt a szakmát választanád? Nem lenne békésebb mondjuk egy vidéki iskolában tanítóként létezni?
Ha ugyanezeket a vágyakat kapnám, hiába kezdeném újra, megint csak író szeretnék lenni. De ha a nyelvvel nem lenne muszáj ilyen közel lennünk, akkor szívesen főznék. Most is szeretek és gyakran szoktam is. Persze csak itthon, a feleségemnek vagy a vendégeknek, a barátainknak, de maga a főzés felszabadít és kiteljesít.
Számtalan zenésszel is dolgozol, benne vagy a Rájátszásban, Hrutka Róberttel is járjátok az országot és a GreCSÓKOLlár is sikerrel fut. Ezek a produkciók más és más oldalad mutatják meg, melyik, miért fontos neked?
Mindig is imádtam zenélni, zongoráztam, gitároztam, oda voltam az énekelt versekért. A zene a legszebb és legokosabb médiuma a versnek, együtt csodákra képesek. Nagy dolog a közelében lenni.
Kollár-Klemencz Laci mindkét novellásköteténél kikérte a véleményed, hozzá régebbi barátság is fűz és a külső szemlélő is látja köztetek az összhangot. Mi motivált benneteket a közös munkára?
A próza magányos műfaj, Laci szövegvilága pedig egészen más, mint az enyém, én csak tanácsokat adtam. De sok öröm van a közös dalokban és zenélésben, Laci régi barátom, sokat jelent a véleménye, én is sok mindenről megkérdezem.
Valószínűleg a mai fiatalok egy részéhez az irodalmat csak ezekkel a zenei formációkkal, kicsit lazább stílusban lehet eljuttatni, valahol szükségszerű, hogy a két műfaj találkozott. Te is úgy érzed, hogy a közönség hálás és szereti a zenés irodalmi estjeiteket? Mik a visszajelzések?
Minden generációnak örömet okoz, ha a ritmus lüktetésében felismeri a saját szívritmusát és meg tud nyílni egy írásnak. Olyannak is, aminek egyébként nem lenne képes odaadni magát. Ez varázslat, és ha összejön, boldogok vagyunk.
A Pál utcai fiúkhoz, amelynek musical változatát 2017-ben készítettétek el, sokunknak van nagyon erős, személyes kötődése. Mennyire tudtál a regény színpadra írása során a te fejedben létező Nemecsektől, Gerébtől elvonatkoztatni és az alkotótársaid elképzeléseit is követni?
Tudtam a szereposztást, szóval a fiúkra kellett figyelnem, és a regénybéli alakok jellemére, származására, erejére. Dés Lacival napokat beszélgettünk egyenként a srácokról. Ki honnan jön, mit hallott otthon. Mintha a szomszédaink lennének. Aztán kezdődött a közös munka Marton Lászlóval és Radnóti Zsuzsával és a gyermekkori emlékeim elhalványultak.
Először megszületett maga az átirat és utána ehhez igazítottátok Dés László zenéjét és Geszti Péter dalszövegeit? Hogyan zajlott a közös munka?
Először a szövegkönyvnek kell elkészülnie, de úgy, hogy már tudjuk a dalok helyét. Amit a dalok elmondanak, eredetileg azt is meg kell írni, ezeket néha ugródeszkának vagy ihletforrásnak használhatta Péter, és amikor elkészültek a remek dalszövegek, ezeket a feleslegessé vált dialógokat kihúztam.
Korábban, még az Őrségben egy fesztiválon éppen nekem mondtad egy interjúban, hogy az a baj, hogy a 40-es fővárosi értelmiségieknek nincs alternatívájuk a színvonalas szórakozásra, ezért hiánypótlóak ezek a rendezvények. Egyébként is egyre többen vonulnak ki a fővárosi életből és teszik át a székhelyüket vidékre egy nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb élet reményében, te nem gondolkodtál még ezen?
Én azt remélem, különböző ritmusban és távlatokban, hogy nekem még van visszaút. Vagy egy új út. Hogy szabad ember vagyok, és ezzel előbb-utóbb merek is élni.
Új könyved főhőse ugyan fiktív személy de az élethelyzeteiben, a sors adta nehézségek váratlanságában mindenki ráismerhet saját történetének fordulópontjaira, ráadásul a Vera életed egy nehéz periódusában íródott. Nagyon jó, hogy ez a könyv megszületett, de a kézirat leadásakor milyen érzésekkel váltál meg tőle?
Én mindig szorongok, sőt, rettegek. hiszen nincs olyan, hogy egy kézirat kész, azon mindig lehet dolgozni, a vége egy fikció. Eldöntjük, hogy most nincs tovább munka de addig tudnám írni, ameddig engedik. A Vera esetében ez különösen így volt, hiszen egy 11 éves kislány regénye, és még sohasem voltam 11 éves kislány. De remélem, úgy tűnik, mintha lettem volna.
További információk az eseményről ITT találhatóak!
Szerző: Sárosi Kinga Fotó: Valuska Gábor
