Más dokumentumfilmben megmutatni egy történetet, és megint más egy könyvben. Milyen eszközökkel jelenítetted meg az egyes anyasorsokat írásban?
A televízió, még ha dokumentumfilmről van is szó, műfaját tekintve egy felszínesebb dolog, a könyvírás teljesen más. Sokkal jobban be tudod mutatni a lelki folyamatokat, hogy mi volt a történetek hátterében. A filmben a gyerekvállalás, a szülés, a gyermekágyi időszak álltak a középpontban. A könyv semmiképpen sem a sorozat leirata, hanem a filmben szereplő nők sorsának kibontása. Írásban sokkal jobban be tudom mutatni az egész család életét, honnan jöttek, a küzdelmeiket, hogy milyen nehézségekkel is néztek szembe. A forgatások után is tartottam, tartom velük a kapcsolatot, a könyvben az is benne van, hogy mi történt velük azóta, hogy nem forgott a kamera. Nemcsak anyákról írtam, hanem a családjaikról, a testvérekről és az apákról is.
Ha csak felsorolásként is, de mondanál néhány példát a történetek közül?
Az biztos, hogy a könyv nem egy könnyű olvasmány. Ami ezeket a nőket összeköti, a küzdelem. Van olyan anyuka, akinek mellrákja volt, levették az egyik mellét. Azt sem tudta, hogy valaha le fog-e még vetkőzni egy férfi előtt, most pedig van egy gyönyörű, majdnem négyéves kislánya. Van olyan anya, aki sztóma zacskóval az oldalán esett teherbe és szült. Valaki ki tudott lépni egy szörnyű házasságból, és új életet kezdett, de persze a gyerekei is sérültek lelkileg, mert el kellett mondani nekik, hogy elválnak a szüleik. Van, akit terhesen hagytak el, van, aki gyermekágyi depresszióba esett, és meg akarta ölni magát. És van olyan is, aki öt évig próbálkozott lombik programmal. Összességében azt gondolom, hogy leképeztem azokat a helyzeteket, amelyeket rengeteg nő elé odavet az élet. Tudatos szerkesztés volt a részemről, hogy olyan sorsokat válasszak, amelyek nagyon sok kapaszkodót adhatnak az olvasóknak, hogy mások hogyan indultak el, és kaptak válaszokat a kérdéseikre, vagy hogyan találták meg a kiutat a problémájukból.
Az utolsó fejezet kilóg a többi közül. Ugyanis az a te történeted.
Nem külön fejezet, de tényleg én vagyok a tizenkettedik nő. A televízióban az, hogy a riporter mit érez, mit gondol, hogyan dolgozik nem jelenik meg. De egy személyes hangvételű könyvben, egy mélyebb alkotásban ennek helye van. A forgatások alatt is bár a nők voltak a középpontban, ők meséltek, de én is meséltem nekik a saját életemről. Ez egy kölcsönös folyamat, nem lehet embereket úgy megnyitni, hogy csak ők adnak magukból, én pedig nem. Tehát legalább annyit tudnak rólam, mint amennyit én tudok róluk. Az összes hibámmal, gyengeségemmel, örömömmel és bánatommal együtt. A történetek között az én életem is kikerekedett ezekből a párbeszédekből. Így a könyv egy riportkötet, de novellisztikus elemeket is tartalmaz.
Egy korábbi beszélgetésünk során mesélted, hogy a Jön a baba vetítése alatt sok levelet kaptál, amelyben nők osztották meg veled különböző magánéleti kríziseiket. Esetleg felmerült a nézőkben is, hogy kíváncsiak a te történetedre, kaptál erre vonatkozó levelet?
A nézők a szereplők iránt érdeklődtek, és az ő további történeteikre voltak kíváncsiak. A könyvkiadóban merült fel a gondolat, hogy az én sztorim is legyen benne, így még személyesebb lenne a kötet. Az én életutam is elég kacskaringós, volt miről mesélnem.
Megfogalmazódott benned a gondolat már a forgatások alkalmával is, hogy könyv formájában viszed tovább az anyasorsokat?
Én nem vagyok ilyen tudatos, sokan gondolják rólam, de nem így van. A harmadik évadot forgattam, amikor a Libri szerkesztője megkeresett, hogy gondolkodtam-e már azon, hogy könyvet is írjak az anyasorsokról? De el voltam havazva, a Jön a baba után egy másik dokumentumfilmet is forgattam, Volt egyszer egy vadkelet címmel, amelynek Emir Kusturica volt a műsorvezetője. Egyszerűen nem volt rá érkezésem akkor, hogy könyvet írjak. Ez egy sokkal elmélyültebb alkotófolyamat. Aztán mégis elkezdtem írogatni a kéziratot, legtöbbször azután, hogy lefektettem a gyerekemet, este kilenctől hajnali négyig. Fél évig készült a szöveg. Elképesztő felszabadító boldogságot adott nekem ezeknek a sorsoknak a megírása. Írni magányos dolog, forgatni csoportos munka. Utóbbinál ott van féknek és egy másik szemnek az operatőr, a hangmérnök, a szerkesztőtársad, a vágó. De az, hogy hajnalban ülsz a laptopod előtt, gondolkodsz, és préseled ki magadból a mondatokat, teljesen más. És nem tudod, hogy amit írsz, az milyen, mert egyedül vagy a szobában. Csak azt tudod, hogy őszintén írsz, és szívedet-lelkedet beleadod. A szereplők is mind nagyon boldogok voltak, sírtak és nevettek a saját történetükön, amikor elolvasták azokat.
Milyen végkifejletek vannak a történetek végén? Gondolom, nem lesz szép és jó minden egyetlen varázsütésre, mint a mesékben.
Ha az ember akarja, az élet kikerekedik. Nem egy érfelvágós könyv, hanem arról szól, hogy a mindennapokban, a nehézségek ellenére is meg tud jelenni a boldogság, és ezek az emberek élnek, ahogyan tudnak. Van egy olyan család is, akik autista gyermeket nevelnek, ők is megtalálják minden nap a maguk maroknyi örömét. Természetesen van feloldás. Eljutunk valahonnan valahová. Nem mindig a happy endig, de azért legtöbbször igen.
