2017. november 09. | Czank Lívia

Hadas Kriszta: „Itt nem minden rózsaszín!”

Jön a baba! címmel harmadik évadához érkezett az a doku-reality sorozat, amely nők és férfiak kapcsolatáról, várandósságról és egy család születéséről mutat be valóságos, minden klisétől mentes történeteket. Vajon hogyan készül egy ilyen, sokszor intim élethelyzeteket is bemutató műsor, és hogyan éli meg mindezt egy riporternő? Ezekről a kérdésekről is beszélgettünk Hadas Krisztával.

39 éves volt, amikor a második kisbabája születése után felkérte egy babamagazin főszerkesztője, írjon babanaplót a lapba. Ő erre azt felelte, hogy van egy 16 éves lánya és egyszer elvált, nem gondolja, hogy pont az ő szabálytalan életére lennének kíváncsiak az olvasók. Tévedett. Miután mégis elkezdte írni a bejegyzéseket, annyira sikeresek lettek az írásai, hogy később egy könyv is született belőlük. Ezt követően kereste fel őt egy programigazgató, hogy készítsen egy dokumentumfilmsorozatot a témában. Így született meg a Jön a baba! című műsor. November 18-án már a harmadik évadot kezdi el vetíteni az RTLII televízió.

Mitől más a Jön baba! című dokumentumfilmsorozat a külföldi verziókhoz képest?

A műsort a magyar sorsokhoz igazítottam, ráillesztettem a magyar női lelkekre. Az életünk egyik, ha nem a legnagyobb élménye egy gyermek születése, onnantól, hogy egy anya várandós lesz odáig, hogy a babát hazaviszik és elkezdik felnevelni. De ez nem valami tünci-münci időszak, ahol mindenki tökéletes ruhácskákban van és minden csodálatos. Ez a sorozat a klasszikus értelemben vett dokumentumfilm, amely a valóságot mutatja be. Nincs idealizálva semmi és senki. Nem titkolt célunk, hogy hús-vér embereken keresztül mutassuk be azokat a szituációkat és élethelyzeteket, amelyekről más körülmények között csak felszínes információkat lehet kapni. Fontos, hogy lehessen azonosulni a sorozatban bemutatott családokkal. Az egyik anyuka 25 éves, egyetemista, a második gyermekét várja, sőt, amire ez az interjú megjelenik, már talán meg is fog szülni. Nagy szeretetben éltek a férjével, amikor az első baba megfogant. Nem tervezték, és a fiatalasszony nagyon félt az előtte álló időszaktól. Amikor megszületett a kisbabája, depresszióba esett, az öngyilkosságon gondolkodott. Az volt a szerencse, hogy egy szerető család vette körül, és segítettek neki kijönni ebből a nehéz helyzetből. Amikor a második baba megfogant, még nem érezte készen magát egy következő gyermek érkezésére, ezért a férjével elmentek egy bécsi abortuszklinikára, hogy elvetesse a magzatot. Ezt a történetet olvasva biztosan lennének, akik szar embernek gondolnák őt, pedig ez nem attól függ, hogy ki mennyire kemény, hanem van egy kémiája, egy idegrendszere valakinek, amely vagy fel tud dolgozni egy ilyen eseményt vagy nem. Végül hárman jöttek ki a klinikáról, az anyuka mégsem vetette el a babát. Boldogságban csinálták végig a kilenc hónapot, csak nem volt minden rózsaszín a kezdetekben. Őszintén mesélte el nekem ezt a történetet és azt gondolom, sokan tudnak majd vele azonosulni. Rengeteg levelet kapok a nézőktől, akik megírják, milyen sok erőt adtak nekik a sorozatban látott szereplők. Van, aki egymás után ötször nézett meg egy részt, mert újra és újra át szerette volna élni a történetet.

Ahhoz, hogy az anyák beengedjenek a szülőszobába és az életükbe, nagyfokú bizalomra van szükség. Hogyan építed fel velük a kapcsolatot a forgatások alatt?

Én riporter vagyok, az intim helyzeteket szeretem. 100%-osan odafigyelek arra, amit éppen csinálok, az aktuális munkáimba teljesen bele tudok szeretni. Az anyák és a férjeik éppen annyit tudnak rólam, mint én róluk. Nem úgy van, hogy kiszállok az autóból és kérdezgetni kezdem őket. Hónapokon keresztül beszélünk telefonon, ismerkedünk már a forgatások előtt is. A kölcsönös bizalmon alapul minden. Az előző szériában megismert anyukákkal a mai napig tartom a kapcsolatot. A várandósság alatt többször meglátogatjuk őket és forgatunk velük, ha pedig nem vagyunk ott, akkor is házivideókat és fotókat küldenek, dokumentálják az eseményeket. Mindig a legfrissebb élmények jutnak az eszembe. Tegnap a SOTE II klinikán voltunk egy szülésen. Én a szülőszobában próbálok segíteni, viszek-hozok dolgokat, szülés közben, ha kell, fogom a lábát az anyának. Ezeket nem vágom be a filmekbe, mert nem rólam kell, hogy szóljon a műsor. Minden félelmeiket, gondolataikat megosztják velem, engedik, hogy beépüljek az életükbe. Pont a tegnapi kismama mondta, hogy milyen megnyugtató volt neki a jelenlétünk. Egy másik anya az előző várandóssága végén majdnem meghalt a kisbabájával együtt, most császármetszést kellett végezni, ahova az ottani kórházi protokoll szerint az apát nem engedték be. Segített neki, hogy volt ismerős a műtőben. Tudtam közvetíteni, mi történik a lepel mögött, beszéltem hozzá és igyekeztem megnyugtatni. Ketten vagyunk bent a kolléganőmmel, Kéky Kirával a szülőszobán, de mindig van egy pont, amikor elfelejtjük, hogy kamerázunk, és együtt izgulunk a családdal.

A szüléseket nem lehet előre eltervezni, így neked mindig készenlétben kell lenned az indulásra.

Igen, ezt nem úgy kell elképzelni, hogy jön velem egy komplett csapat, akik felkészítenek a forgatásokra, szépen kisminkelnek és megcsinálják a frizurámat. Sokszor az éjszaka közepén indulunk el az ország másik végébe. A saját ruháimban vagyok és sminkelni is magam szoktam az autóban. Volt, hogy hajnali négykor indultunk Zalaegerszegre. Mondtam a stábnak, hogy fél órával érkezés előtt ébresszenek fel, hogy a kalaptartó tükrében rendbe tudjam szedni magamat. De azt hiszem, ehhez a műsorhoz nincs is szükség többre, nem a külsőségekről szól.

Mit érzel azután, hogy megszületik egy baba?

Mindig sírunk, hatalmas pozitív sokk minden egyes forgatás. Közben újra átélem a saját két szülésemet is, pontosan tudom, hogy mit érez a vajúdó anyuka, hogy mire gondol szülés közben. Tudom és látom a tekintetükben, mikor van az a pillanat, amikor kiesik a tér és az idő, amikor egy egészen más dimenzióba kerülnek, annyira koncentrálnak. Hazafelé mindig fel vagyunk dobva Kirával, a férjemnek állandóan az aznapi élményeimről mesélek, másról sem tudok beszélni, csak az aktuálisan megélt történetekről.

Amellett, hogy a nézők bepillanthatnak a várandósság és a szülés kulisszatitkaiba, szerinted mi a legfontosabb mondanivalója a sorozatnak?

 Azt látom, hogy egy nagyon csúnya irányba indultunk el. Állandóan köpködünk egymásra, ítélkezünk, mindig csak az jó, amit én gondolok, amit te csinálsz, az rossz. Olyan gyűlölködők és közönyösek lettünk, ami már aggasztó. A sorozat fontos gondolata, hogy mindannyian mások vagyunk, de attól még csinálhatjuk jól. Volt olyan kismamám, aki a szülés után nem sokkal úgy döntött, hazamegy a többi gyerekéhez, kipakolja a másnapi ruháikat, uzsonnájukat és a különórákhoz szükséges hangszereiket, majd visszament a kórházba a csecsemőjéhez. Mert ő így gondolta helyesnek. Nekem az a dolgom, hogy mindegyik sorsot elfogadjam és megértsem. Erre buzdítom a nézőket is.

Fotó: Tóth Milán

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter

Ne izgulj, Tündérke, megvan a jogsid! autóvezetés

Ne izgulj, Tündérke, megvan a jogsid!

A holtig tartó tanulás az Y-generáció sikerének kulcsa munka

A holtig tartó tanulás az Y-generáció sikerének kulcsa

Közösségi fotósprojekt indul bántalmazott nőknek bántalmazott nők

Közösségi fotósprojekt indul bántalmazott nőknek