Egy korszak, amikor a fennálló rendszer ellen tett legapróbb megjegyzésedre is figyelni kellett, mert nem tudhattad, melyik barátod, kollégád besúgó. Egy korszak, amikor tudtad: ha éjszaka csengetnek, sosem fog visszatérni az, akit kerestek. Több év alapos kutatómunkája előzte meg a könyv elkészülését, a szerzőt korábbi negatív olvasási élményei is sarkallták rá, hogy tollat ragadjon (és milyen jól tette). A Csengőfrász észrevétlenül hozza testközelbe az olvasót az 1950-es évek politikai és társadalmi berendezkedéséhez, miközben persze igyekszünk nem lerágni a körmünket. Csak egy jó tanács: ne kezdjük el a könyvet közvetlenül lefekvés előtt, mert éjszakázás lesz a vége. Az első (de nem utolsó) könyves Cserhalmi Dániellel a fikció és valóság határmezsgyéjéről, történelmi hitelességről, „elsőkönyves szerzőségről” és a krimi talán kicsit mellőzött műfajáról is beszélgettünk.
A korszakról szülőktől, nagyszülőktől szerintem mindannyian hallottunk történeteket, hiszen még egy élő generáció megélte azt a rendszert és ezáltal az időszak sok család múltját körbelengi. Mikor és miért kezdtél el az ’50-es évekkel és a Rákosi-korszak politikai rendőrségével foglalkozni? Van mögötte esetleg személyes indíttatás?
Szerencsére nem volt mögötte személyes indíttatás. Igaz, a nagyapám magas rangban, a Ganz Árammérő gyár főmérnökeként majd a Budapesti Elektroakusztikai Gyár vezérigazgatójaként dolgozott. Amikor meghalt, lekértem az aktáját, volt róla feljegyzés, de nem sok. Inkább csak érdekességként szolgált. Még az egyetem alatt olvastam Faludy Györgytől a Pokolbéli víg napjaimat, akinek a munkássága Földes László Hobo révén gyűrűzött be az életembe. Sok könyvet olvastam a korszakról és az elmúlt 5-10 évben az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) tudományos „piaca” is felfutott. Emellett van olyan magyar kortárs szerző is, akinek a regényei egyre kevésbé elégítették ki az igényeimet, így ez is közrejátszott abban, hogy írjak egy könyvet a témáról.Ami nem tetszett az előzőekben, azt máshogy akartam csinálni. Agatha Christie is fogadásból írta az első regényét!
Azt mondják, hogy az élet írja a legjobb forgatókönyvet. A könyv műfaja ÁVH-regény, amelyhez hosszú és alapos kutatómunkát végeztél. Mennyi benne a fikció és mennyi a valóság?
Rákosiról és Péter Gáborról sok forrás állt a rendelkezésemre. A pártállami nyomozók többsége is valós személy, viszont nem volt mindenkihez elég adat. A fellelhető forrásokhoz természetesen hű maradtam. Volt egy elképzelés a fejemben, hogy milyennek szeretném mutatni a szereplőket, a többi az agyszüleményem eredménye. A szereplőket nem konkrét személyekről mintáztam, így az ismerőseim nem találnak magukra a könyvben, inkább az volt a célom, hogy mindenki mutasson be egy releváns csoportot abból a korból: a hitük miatt üldözötteket, vagy éppen a kisemmizett értelmiséget. Kifőzdés ismerősöm volt, akihez sokáig jártam ebédelni, viszont ő messze nem egy olyan ügyeskedő karakter, mint amilyen a könyv kifőzdése.
Hány Cserhalmi Dániel van? Hiszen itt ül előttem a környezetgazdálkodási agrármérnök, egyetemi docens és tanszékvezető, az író, a férj és családapa és egy zenekarod is van.
Egyetlen egy, aki igyekszik 24 órába belepréselni mindent! Ez mind olyasmi, amiben megtalálom az önkifejezést. Írónak nem nevezném magam. Szeretek a hallgatókkal foglalkozni, órát tartani, írni, olvasni és zenélni is. Szerintem kell, hogy legyen valami a szabadidőnkben, ami közösségi élmény, és ami felszabadító erővel hat ránk. Van, aki naplót ír, én viszont alapvetően extrovertált személy vagyok: szeretem kifelé adni azt, ami bennem van. A zene és az írás is ilyen, és csinálom, amíg engem és másokat is szórakoztat.
Ha már különböző szerepeknél és szereplőknél tartunk, van kedvenc karaktered a könyvből? Olyan, aki valamiért közelebb áll hozzád? Vagy ez olyan kérdés, mint megkérdezni egy szülőtől, hogy melyik a kedvenc gyereke? Van olyan, akiből benned is van, akivel valami miatt azonosulni tudsz?
Szabados karaktere a leginkább végiggondolt, minden egyes lépését alaposan meg kellett tervezni. Viszont senki helyébe nem szeretném beleképzelni magam. Szerintem akkoriban nem mertem volna belépni a politikai rendőrségbe, de fellázadni se mertem volna a rendszer ellen. Hiszen a könyvben két választás van: minden szereplő vagy a rendszer mellett, vagy ellen van. Én 1981-ben születtem, de a nálam fiatalabbaknak talán még nehezebb beleképzelni magukat az adott korba, az adott szituációkba, élethelyzetekbe. Nem tudom, mit léptem volna arra, ha megkeresnek azzal, hogy jelentsek a kollégaimról. A könyv szereplőinek egy része bátrabb volt és igenis mertek lépni. Az ember alapvetően a kisebbség mellett áll, és a gyengébbnek tűnőknek szurkol, így természetesen ha választanom kellene, akkor én is az ellenállók oldalára álltam volna.
A könyvben több szereplőnél is megjelenik a kettős arcuk, hogy a kegyetlenségük ellenére is rendkívül gondoskodóak, figyelmesek tudnak lenni másokkal. Mit gondolsz, mindenkinek két „arca” van? Minden ember eredendően jó? Vagy a „rossz” embereknek is van jó oldala? Egyáltalán, szerinted mitől jó vagy rossz, pozitív illetve negatív valaki?
Nem kaptam vallási nevelést, így a jó és a rossz megítélése sem innen ered nálam. Sok összetevő alkot bennünket, sok különböző tulajdonság halmaza egy-egy ember. Persze vannak olyan ismerőseim, akiket angyalinak ismertem meg, és azt sem tudnám róluk elképzelni, hogy például káromkodnak. Szerintem mindannyian összetettek vagyunk. Persze a verőlegények jóságával kapcsolatban azért kétségeim vannak, de ők, mint ahogy általában a kevésbé iskolázottak közül sokan, valóban hittek a kor eszméjében. Hittek abban, hogy a „mocskos imperialistákkal” így kell intézni a dolgokat. Rákosi neve hallatán például mindenki fejében egy diktátor jelenik meg, közben a személyzetével kedves és figyelmes volt, erre vannak feljegyzések. Nem hiszem, hogy a diktátorság egy szerep lett volt számára: tudta, mi motiválta, hogy mit és hogyan akar elérni. A kapcsolatait is átjárta a politika, ugyanakkor emellett nem sokan, de más arcát is látták magánemberként. Ő tényleg kétarcú. Péter Gábornak is jelent meg életrajza, és ő is egy összetettebb személyiség, mint amire első hallásra gondolunk az ÁVH fejeként. Erre a kérdésre a történeti pszichológia sem talál a választ. Tettekből és tényekből tudunk valakit „rekonstruálni”. Nem azt mondom, hogy ők jó emberek voltak, de szerintem nem csak fekete és fehér létezik. Inkább a szürkének sok árnyalata.
A könyv mottója az egykori honvédelmi miniszter, Farkas Mihály egyik idézete: „Az Államvédelmi Hatóság azért van, hogy a rosszat lássa meg az állampolgárban. A jót meglátni bennük nem az ő dolga.” Ennek a rossz keresésének van aktualitása a mai magyar társadalomban is?
Maga a mottó azért került a könyvbe, mert ennél tömörebben nehéz lett volna megfogalmazni az ÁVH lényegét és ha belegondolunk, kevés jó volt abban a korszakban, nehezen tudnánk pozitívumokat kiemelni. Hogy mennyire borúlátó a társadalom? Sajnos az. Egyszerűbb valami rossz dolognál leragadni hetekig, például panaszkodni, hogy drágább a tej, miközben ha kinézünk, tavasz van és virágzik előttünk egy vadgesztenyefa. Lehet akármilyen rossz napja az embernek, a zenehallgatás és az olvasás is kimozdít ebből. Én például könyvvel fekszem: az az utolsó, hogy azt becsukom, nem a telefonomat rakom le.
Mi volt számodra a legnagyobb kihívás a könyv megírása során, vagy akár a kutatás alatt? Volt írói blokkod?
Magának a könyvnek a kiadása volt a legnagyobb kihívás. Az írással nem volt gond, precízen dolgozom. Egyetlen betűt sem írtam le úgy, hogy az ne lett volna kellően átgondolva. A tizennyolc fejezetből álló könyvből tizennégyhez voltak jegyzeteim, a többi négy már adta magát. Világos volt számomra, hogy jutok el A-ból B-be, csak részleteken változtattam közben. Egyébként mindenki arra gondol íráskor, hogy vajon meg tudom írni? Lesz elég mondanivalóm? Nem fog hamar kifulladni a történet? A precíz jegyzetek segítenek átlendülni a fenti problémákon.
Egy precíz maximalista mikor teszi le a tollat és húzza meg a határt, hogy most akkor kész a mű?
Az aktuális határidőnél! Sosincs „kész” egy könyv. Ha még két évig nem adták volna ki, képes lettem volna még két évig írni és finomítgatni. Így akkor van kész, amikorra azt mondják, hogy késznek kell lennie. Egyébként a saját írásodban már úgysem látod meg a hibákat, ha sokat foglalkoztál a szöveggel.
Számomra nagyon rémisztőnek tűnik elsőkönyves szerzőnek lenni. Milyen érzés ez neked?
Nem gondoltam arra, hogy ez ijesztő lenne. Akkor támasztanak veled szemben nagy elvárásokat, ha csináltál valami jót, mert akkor a következőnél legalább azt a szintet meg kell ugrani. És ha jobban belegondolunk, szerintem sok kortárs szerző második, vagy harmadik könyve közel sem olyan jó, mint amilyen az első volt. Ha idén megjelenne a második könyvem, akkor biztos, hogy elveszíteném azt a precizitást, ami eddig jellemezte a munkámat, mert rajtam lenne ez a kényszer. Az elvárásoknak való megfelelés a teher, viszont nekem a legfontosabb, hogy egy jó minőségű termék kerüljön ki a kezeim közül.
Mikor vagy elégedett? Bár ahogy megismertelek, egy olyan személynek tűnsz, aki maximalista és mindig azon gondolkodik, hogy lehetne valami még jobb.
Ma már bárkinek lehet könyve, nekem pedig azt kell mondanom, hogy az enyém igenis jó. Egy szerzőnek hinnie kell a könyvében, bár azt, hogy valóban jó könyvet írtam, azt az olvasók döntik majd el. Amikor küldözgeted a kéziratot és közben szétnézel a könyvpiacon, azt látod, hogy tényleg bármi szembejöhet veled. A szerelmes, ifjúsági, fantasy és vámpíros műfaj alapból könnyebben fut most, mint a krimi. Fontos számomra, hogy az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának (ÁBTL) munkatársai és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) történészei is jónak tartották, történelmileg hiteles, korrekt, de szórakoztatja az olvasót. Az olvasói visszajelzések is jók, volt, amiről még olvastak volna többet, például több női szereplőre lett volna igény. Persze dolgoztak nők is az ÁVH-nál, de nem ők voltak azok, akik verték a kihallgatottakat. Szerencsére vagy sajnos, maximalista vagyok az élet minden területén, mindent szeretek előre megcsinálni, határidő előtt. Igazi sztahanovista vagyok!
Említetted a történész szakma és az olvasók visszajelzéseit is, amiket lelkesen olvasol és nyomon követsz. Neked kinek a visszajelzése a legfontosabb?
A fejezeteket barátokkal, a feleségemmel és szakmabeliekkel is elolvastattam. Mindenkit más szempont alapján kértem fel az előolvasásra, szerencsére csak apró módosításokat, javításokat tanácsoltak, alapvető problémák nem voltak a szöveggel. Az elégedettségnek három pillére van: a szakmai, tehát a NEB és az ÁBTL történészeinek visszajelzése, a média és a kritikák valamint az olvasók. Ezek a pillérek hatnak is egymásra és egymáson keresztül jutnak el akár a könyvhöz.
Volt olyan tanács, vagy kritika, ami egyfajta iránymutatóként szolgált számodra a könyv megírásakor?
Konkrét tanács igazából nem volt, inkább a krimi műfaja iránti elkötelezettségem vitt előre. Agatha Christie mondta, hogy a regényeivel csak szórakoztatni akart. Nekem is ez volt a célom. Hogy izguljanak az olvasók, hova fut ki a történet, de közben szerettem volna, hogy megismerjék a kort. Ezt pedig egy regény sokkal könnyebben át tudja adni, mint egy tudományos mű vagy tanulmány. Egyébként mindenkit meghatároznak a korábbi olvasásélményei, a szerzők, akiknek kedveljük a munkásságát vagy az életfelfogását: ezek mind-mind meghatározzák a későbbi munkánkat. Persze ma már rengeteg blogot és vlogot is találunk arról, hogy hogyan írjunk könyvet, de nehéz meghatározni a hiteles forrást. Sokan beszélnek úgy a könyvírásról, mintha ők is valami szakértők lennének egy-két könyv után. Én nem szeretem magam írónak nevezni. Van egy könyvem, aminek én vagyok a szerzője, de kell az alázat, a szerénység – mind a szakma, mind az olvasók felé.
Azt már említetted, hogy dolgozol a következő regényeden, amiben ha jól gondolom, több női szereplő lesz. Mi az, amit esetleg már elárulhatsz erről?
A következő könyv kiindulási pontja a Katonapolitikai Osztály („katpol”), ami az ÁVH egyik elődje volt, később beolvasztották a szervezetbe. A hadseregen belül nyomoztak és egy megtörtént, valós ügyet veszek alapul. A főszereplő korábban a katonaságnál szolgált, majd belépett a katpol-ba és a saját, volt társai ellen kezdett el dolgozni. Tehát átkerült a másik oldalra, de vajon honnan tudhatná, hogy nincsenek az ő nyomában is?
