Pura Poesia #19 Eke Angéla: „Jó, hogy van nekem a színpad”

2019. július 09. |
Central Médiacsoport Zrt.

A Pura Poesia újabb főszereplője Eke Angéla színművész, egy őszinte, szerethető, tiszta és impulzív alkotó, akinek világa a kép, a festmény, a vers, a színpad – kedvenc könyvei közt pedig olyan is van, amit sosem tudott befejezni...

Itt van előttem egy hógömb: a gyönyörű csillámban Róma úszik. Nem tudom, hogy rajtunk kívül hányan vannak, akiknek Rómáról magyar festők meg versek jutnak eszükbe, Nemes Nagy Ágnes és mondjuk Hantai Simon, de beletrafáltam, nem…?

Nagyon. Nagyon fontos volt az a tavalyi tíz nap, amit Rómában tölthettünk, és az a pályázat, amin elnyertük ezt a lehetőséget. Az egyik barátnőm és kolléganőm, Páder Petra találta meg a pályázatot, amihez elmentünk a PIM-be kutatni, és azt hiszem, hogy a legmeghatározóbb élményem az egész kutatással kapcsolatban az volt, amikor a kézirattárból kikértünk anyagokat, és például a kezembe fogtam Nemes Nagy Ágnesnek a versét, amit Weöres „Sanyinak” 70. születésnapjára írt a római emlékekről. Ezek voltak azok a pillanatok, amik egyébként színházcsinálás közben vagy alkotás közben is jönnek és arra gondolsz, hogy bárcsak mindig csak ezzel kéne foglalkozni.

Mennyire része az életednek a kutatás?

Amióta önálló projekteket hozok létre – merthogy azoknál sokkal fontosabb a kutató munka és az a háttér, amire épül az egész – egyszerűen kihagyhatatlan az, hogy tényleg én magam felkészüljek abból, amivel foglalkozni akarok. Azért is volt nagyszerű ez a pályázat, mert Rómába az Akadémián töltöttünk tíz napot, ugyanazokban a szobákban aludtunk és ugyanazokban a kávézókban kávéztunk, mint egykor a magyar alkotók. Egy összművészeti projekt lett a végeredmény: Hantai Sinom és Reigl Judit inspirációja által készítettünk nylon gömböket, és egy hang-kollázst készítettünk hozzá. Puskás Dani volt, aki felvette, megszerkesztette és megzenésítette például a Bóbitát Weörestől.

Most, hogy hallgatlak, eszembe jut Závada Peti, ő is sokat járt ki Rómába és neki is nagyon fontos ez a város. Neked mit jelent az ő munkája?

Először, mint költő találkoztam vele, pedig az én generációmnak nagyon meghatározó Akkezdet Phiai. Személyesen akkor találkoztam vele először, amikor Peter Handke-t játszottunk Zsótérral ketten. Eljött megnézni, tetszett neki, utána kezdtünk irodalomról, színházról  beszélni. Miután mint költő ismertem, utánanéztem a rapper tevékenységének, és ez azért is volt nagyon inspiráló, merthogy én a mai magyar rappereket költőnek gondolom. Azt gondolom, hogy a mai fiatalokhoz a magyar kötészetet a legjobban ezen a síkon lehet eljuttatni.

Szeretnék egy picit a gyerekkorodról kérdezni. Szívesen beszélsz róla, vagy van egy fal, ahová nem engeded be az embereket?

Van, egy fal, de ahhoz, hogy engem lehessen definiálni mint személyt, mondjuk a művészetben, ahhoz mindenképpen hozzátartozik a születéstörténetem, aminek igazából én a főszereplőjét, az édesanyámat emelném ki…Ő engem egyedül vállalt, valójában nagyon nehéz és traumatikus időszak volt neki is, tehát ezáltal nyilván nekem is. Már nagyon kiskoromban azt éreztem, hogy egyszerűen nekünk kéz a kézben kell menni előre, és mindamellett, hogy ez sok nehéz pillanatot okozott gyerekkoromban, ugyanakkor ez az, ami adja azt az erőt és azt a határozottságot, talpraesettséget, amit hordozok magamban. Lakótelepi kislány voltam nyolc éves koromig, amikor elköltöztünk egy erdőbe.

Ez egy elég nagy váltás. Egy betondzsungelből egy erdőbe…Ez nehéz volt anyukádnak?

Szerintem igen. De valahogy a megoldást szerette volna, és ez lehetett volna az, de nem lett.  Egy lépés volt, egy nagyon fontos lépés ahhoz, hogy valahogy megtaláljam önmagamat egyedül a világban. Mert egyszerűen az anyukám úgy adta meg nekem a legnagyobb lökést, hogy hagyott, megbízott bennem és biztatott. Az általánosban a tanító néni mondta, hogy a kislánynak van „vénája”, Budapesten van egy iskola az Andrássy úton, a Pesti Barnabás Gimnázium, ott van dráma tagozat, menjen oda. Anyukám azt mondta, hogy jó. Gondolj bele, ekkora szabadságot tudott adni.

Ehhez az élethez, ekkor tartoznak kardinális boldog pillanatok?

Igen. Vannak olyan momentumok, amik bennem vannak most is.

De ez egy ünnep, vagy épp, hogy a hétköznap?

Épp, hogy a hétköznap. Amikor el tudtam menni magamba, volt egy cseresznyefám, ott találtam ki magamat meg valahogy az egész életet.

 

Erről nekem beugrik a Cseresznyéskert, ami most egy nagyon új ügy, új munka az életedben. Ez egy szerelem?

Igen, a Trojkával való együttműködésünk azt hiszem, hogy mindannyiunknak egy szerelem, és az tartja össze, hogy megcsináljuk azt, amit igazán szeretnénk. A Cseresznyéskert olyan értelemben nem a saját projektem, hogy nem én találtam ki, nem én találtam meg az anyagot – de hogy egyszerűen én színházban mindig olyan szerepeket kapok, amik egy az egyben passzolnak az életemre. A Színházi Intézetben, a Körteremben van az előadás, kandallóval, Jászai Mari zongorájával, Soós Attilának az még a nagy találmánya, hogy a helyszín legyen a díszlet, maga a szöveg is a helyszínre készül. Balassa Eszterrel közösen dolgoznak a szövegkönyvön. Tegnap is volt Cseresznyéskert, és pont arra gondoltam előadás után, hogy ha nem lenne ez a szerepe, vagy nem lenne eleve nekem a színház, akkor én nem tudom, hogy hogyan tudnék bizonyos dolgokat feldolgozni. Mennyire jó, hogy van nekem a színpad, ott egyszerűen én lehetek, de úgy, hogy nem én vagyok. Kimondhatom az összes fájdalmamat, kimondhatom az összes gondolatomat, bánatomat, örömömet, mindenemet, amik az enyémek, azok az érzések, de mégsem első szám egyes személyben kell vállalni ezt a dolgot. És hogy ez mekkora tisztulás, mekkora öröm, mekkora jó szerencse és mekkora áldás. Hogy ez nekem van.

És mi van akkor, amikor hátra dőlsz mondjuk otthon, és ki akarsz kapcsolni? Milyen könyv az, ami neked fontos?

Olvasáskor nagyon szeretem, amikor azonosulhatok, olyankor is úgy érzem, hogy az valahogy hasznos rám nézve, a gondolataimra, a világnézetemre. Ilyen például Sylvia Plath könyve, az Üvegbúra. Ez az egyik kedvenc regényem, és soha nem fejeztem be.

Mert?

Van egy pont, ami nem tudok túlmenni. Humoros, szórakoztató, keserédes, mint amilyen az élet. Mivel annyira rákapcsolódok az elején, és annyira azonosulok vele, és valahogy elkezdem tényleg élni őt, és akkor…Látod, itt be van jelölve…Hát ez mondjuk a háromnegyede…Tudom, hogy miről szól a könyv, tudom, hogy mi a vége, de egyszerűen nem bírom magam rávenni, hogy túljussak, nem akarom, hogy megtörténjen vele.

Ilyen katarzist, mint az Üvegbúra, tudott okozni bármelyik kötelező olvasmány?

Nekem nagyon nehezen indult az olvasás, nem szerettem a kötelezőket. A Vukot, és az Egri csillagokat az anyukám olvasta fel nekem. Ami viszont nagyon lekötött, azok a mesék voltak. Az anyukámat meg is kérdeztem, hogy mi volt a kedvenc mesém kiskoromban, mert ezt még soha nem kérdeztem meg tőle, mármint, hogy könyv formában, és mondta, hogy hát A sehány éves kislány. És mondom, hogy mi???

Képzeld el, hogy én előkészítettem a kedvenc mesémet, itt van a könyv a kezemben – ami A sehány éves kislány. És ez már a Mimié, mert ezt most már megkapta ő is.

Mondtam anyának, hogy nem emlékszem semmire a meséből, ő meg mesélte, hogy állandóan ezt kellett olvasnia nekem. Egyedül a borítóra emlékszem. „Ez nem tündérmese, hanem igaz történet, de szebb minden tündérmesénél, mert egy igazi kislány igaz története.

Ez a te történeted is lehet…

 

Szólj hozzá te is!

Még több Kultúra

Harcsa Veronika: “Két lábbal kell állni a földön” harcsa veronika

Harcsa Veronika: “Két lábbal kell állni a földön”