A Vylyan Cabernet Sauvignonja kapcsán írt történet hogyan született, már elsőre a Kőasztalt vizionálta?
Többször is megkóstoltam a bort, aztán megpróbáltam megkeresni az ízemlék mögötti ötletet, az ötlet mögötti történetet. Tudtam, hogy valami idillt szeretnék megtalálni, hogy a nyugalomról és a bizalomról kell szólnia. A Fekete erdő meséi jutottak eszembe, az a világ, ahova A fekete hegedűs című novellaciklusomat képzelem, Hauff történetei, a maguk szótlan óriásaival, és akkor eszembe jutott, hogy mindig szerettem volna egy régi malomkerékből készült asztalt. Ezek voltak az alapanyagok, a bor erdei gyümölcsös zamatai kellettek még hozzá, és utána lassan megtaláltam a mondatokat és megéreztem a lassú kortyolgatás lélegzetének ritmusát, és elkészült a történet.
Egyébként szereti a jó bort és a Villányi borvidéket?
Igen, és nem is ez az első alkalom, hogy borcímkére kerülnek a szavaim. Egyszer egy osztrák faluban én voltam a helyi rozé verseny fővédnöke, ami azzal járt, hogy németül kellett boros címkéket fogalmazni. Most hirtelen csak az egyik jut eszembe: Az evés alibi: az ivás a tett. Esterházy Péter meghívására kerültem bele ebbe a rendezvénysorozatba, főztünk is együtt, soha nem felejtem el, ahogy a mindenre elszánt Péter mákos gubát készített. Villányban csak néhányszor jártam, pedig nagyon szeretem az ottani testes vörösborokat, ezért is írtam örömmel a címkére. Érdekes, hogy érnek körbe a történetek: egyszer, amikor pont a Vylyan meghívására voltam az Ördögkatlan fesztivál vendége, láttam ott játszani a Técsői Bandát, ami aztán nemcsak a Máglya egy szép jelenetét ihlette, hanem A fekete hegedűs című készülő novellaciklusomat is erősen befolyásolta. Egyébként évek óta tudatosabban foglalkozom borral, részben Kőrizs Imre költő és borszakértő barátomnak köszönhetően. Többször is voltam kóstolókon, egy időben szinte heti rendszerességgel jártam vakkóstolókra.
Hogyan foglalná össze az elmúlt egy évet, amit Berlinben töltött a családjával, a Wissenschaftskolleg zu Berlin tudományos kutatóintézet meghívására?
Írónak lenni tudósok között: kiváltság és megtiszteltetés, az embernek a diákéveit hátrahagyva ritkán adódik lehetősége arra, hogy hosszú és elmélyült beszélgetéseket folytasson a különböző tudományterületek képviselőivel, roppant inspiráló és izgalmas dolog szociológusokat, evolúcióbiológusokat vagy éppen alkotmányjogászokat faggatni a mániáikról, és tudatosan tágítani a saját gondolati horizontunkat. Íróként az ember egyszerre kívülálló és bennfentes, a tudósoknak pont az a legnehezebb, ami az írónak a legkönnyebb: hogy hogyan tudják egyetlen elmesélhető és befogadható történetté összefogni a saját tudományos kutatásuk eredményeit. Azt hiszem, ezek alatt a beszélgetések alatt mindnyájan rengeteget tanultunk egymástól. Engem például mindig is nagyon foglalkoztatott az ember és az idő viszonya, lenyűgöző volt látni, hogy egy evolúcióbiológus valóban képes két-háromszáz millió éves távlatokban gondolkodni, de azért ő is megrendül, mikor arról kezdünk beszélni, hogyan tehetők ezek az emberi ésszel szinte felmérhetetlen távlatok megfoghatóvá vagy befogadhatóvá. Pedig egy mutációnak ötvenmillió év csak egy pillanat.
Hogyan teltek kint a napjai?
Az írás bizonyos rendszerességet kíván meg, ezért, ideális esetben szinte mindegy, hogy hol vagyok. Délelőtt a nagyobb szabású szövegeimmel próbálok haladni, a délutánt pedig az ezekkel párhuzamosan készülő kisebb munkákra, és ha lehetséges, a feltöltődésre szoktam szánni.
Néhány éve Helsinkiben is eltöltött fél évet egy ösztöndíjjal, az utazási élményeit beleszövi az éppen aktuálisan készülő könyvébe? Mennyire kell tudatosan élményt gyűjtenie egy írónak?
Kiskamasz korom óta, amióta világossá vált számomra, hogy író leszek, megtanultam reflexíven figyelni, ami azt jelenti, hogy tudatosan igyekszem megjegyezni mindent, tárgyakat, benyomásokat, embereket, mozdulatokat, illatokat. Ez nem irányítható, sose tudom, hogy mit találok, és azt sem, hogy ez később mire lesz jó, bizonyos fajta befogadó nyíltságot feltételez. Úgy, ahogy nem tudjuk pontosan meghatározni, hogy mi az, amire mondjuk egy külföldi utazásból vagy egy sétából később emlékezni fogunk, úgy én sem tudom pontosan, hogy abból a sok mindenből, amit a sétáim során szorgalmasan összegyűjtök, később hogyan születnek történetek. Helsinkiben láttam egy kilincset, amire azóta is szinte naponta gondolok, de hogy mikor és milyen ajtót fog kinyitni, azt sajnos még mindig nem tudom. Finnország aztán lassan mégiscsak bekerült az írásaimba, de ez nem egy tudatos folyamat, nem úgy ülök le dolgozni, hogy most majd írok egy novellát Helsinkiről, hanem, hogy egy példát mondjak, egyszer egy szomorú szaxofon-futam szólt sokáig a fejemben, aztán hetek munkájával rájöttem, hogy ezt éppen Finnországban nem tudja eljátszani valaki, és akkor, a magam számára is váratlanul, írtam egy novellát a Hietaniemen-i öböl zajló jegéről, amit heteken át néztem annak idején. Ezek többnyire nem tudatos döntések, de már megtanultam elfogadni, hogy az élmények irodalommá való transzponálása egy irányíthatatlan, és sokszor engem is lenyűgöző folyamat.
Annak, hogy az édesapja is írt a szabadidejében, volt szerepe abban, hogy kedvet kapott anno az íráshoz?
Nagyon szerettem apámat, az a kicsit izgatott karcos hang, amivel a novelláit vagy a kiállításmegnyitó beszédeit felolvasta, életem legszebb és legintenzívebb emlékei közé tartozik. Majdnem biztos vagyok benne, hogy akkor is írtam volna, ha ő nem próbálkozik ilyesmivel, de mégis nagyon sokat köszönhetek annak, hogy a megfelelő könyveket a megfelelő időben adta a kezembe, és hogy teljes szívéből támogatta, hogy ezt az egzisztenciálisan kockázatos mesterséget válasszam. Sokszor elmondtam már, hogy az első regényemet, amit neki ajánlottam, tulajdonképpen helyette írtam, a vele való viszony máig meghatározza az írásaimat. Talán ennek is köszönhető, hogy az apa-fiú viszony különböző aspektusai olyan sokszor felbukkannak az írásaimban.
Előfordul, hogy egy-egy rövidebb novella adja az alapötletet egy jövőbeli regény megírásához?
Soha nem kezdek regényt írni, mindig csak novellát, és sokszor azt gondolom, hogy majdnem minden novellám mögött ott van a meg nem írt regény. Gyakran előfordul, hogy a novellák aztán ciklusokká terebélyesednek, ezek a ciklusok pedig egy idő után regényekké állnak össze. A fehér királyt és a Máglyát is így írtam. A fehér király esetében ez a könyvön magán is jól látszik, itt még megőrizték a címüket a fejezetek, a Máglyából viszont kivettem a címeket, ott csak a szövegbe tűzött kis nyomtatott hangyák őrzik ezeknek az emlékét, ezért ott már kevésbé nyilvánvaló a novellaszerűség. Nagyon érdekel, hogyan lehet a kis formákból nagy szerkezetet építeni, most is dolgozom két hasonló szerkezetű könyvön. Úgy érzem, abban, amit én csinálok, nem választhatóak szét a kis- és a nagy szerkezetek.
Egyszer azt mondta, hogy a világ meg a hang a szöveg két fontos kérdése az Ön számára, vagyis az foglalkoztatja leginkább, hogy az egyikből hogyan bomlik ki a másik. Először a hangot találja meg és utána formálja meg a szereplőt vagy fordítva?
Nincs általános szabály, néha a figurából bomlik ki a hang, néha a hangból a figura. Néha egy szó elég, hogy meglássak egy embert mögötte. Legutóbb például egy temetéseken bér-gyászoló színészekről írtam egy sci-fi novellát, ahol a középkorú, megkeseredett színész kimért, kissé ellenséges hangját és elegánsan lefojtott haragját találtam meg először, és fogalmam sem volt, hogy pontosan mi is ennek a frusztrációnak az oka; aztán lassan megértettem, hogy mi az a méltatlan helyzet, amit folyamatosan át kell élnie, és ekkor kibomlott egy olyan világ, ami akár egy novellaciklusra is elég anyagot adna; ennek ellenére nem vagyok biztos benne, hogy folytatni fogom.
A Máglyában az erdélyi gyerekkor emlékei erősen visszaköszöntek, a mai napig dolgozik ezekből az élményekből?
A mi kivándorlásunk egy hosszú búcsú volt, tizenháromtól tizenöt éves koromig megpróbáltam elbúcsúzni a várostól és megjegyezni, magammal vinni minden részletét. A Máglyában nagyon erősen benne van nagymamámék Göcsi Máté utcai háza, a kertjének szegletei, a diófájának elágazásai. Azok az évek nagyon sok intenzív emléket adtak, olyan történetekben is fel-felbukkannak az akkoriban összegyűjtött érintés-emlékek vagy képek, amelyeknek látszólag semmi köze nincs Erdélyhez.
Erdély mennyire része még az életének, visszajárnak a családjával Marosvásárhelyre?
Nagyon nehéz volt eljönni, ezért húsz évig egyáltalán nem voltam képes visszamenni, nem volt erőm hozzá. Máig megvisel, úgyhogy bevallom, viszonylag ritkán megyek.
Az Oroszlánkórus, a Rendszerújra után milyen témák foglalkoztatják most, készül már az újabb könyve?
Több könyvön is dolgozom, de nem szeretek a készülő írásaimról a kelleténél többet beszélni. Annyit mondhatok, hogy készül egy harmadik könyv, ami A fehér király és a Máglya világában játszódik. Készül egy poszt-polgárháborús nagyregény, ami Srapnel munkacímet viseli, de alakul egy harmadik könyv is, amiről tényleg nem beszélhetek. Közben évek óta közlök heti rendszerességgel tudományos-fantasztikus novellákat a qubit.hu-n, ebből is lesz egy könyv egyszer. Félig kész van egy harmadik novelláskötet, és remélem, hamarosan összeáll a főzős-evős könyvem, ebben a receptjeim és a gasztronómiai tárgyú írásaim kapnak helyet.
