Szabó T. Anna: “Nincs nagyobb bátorság, mint a bizalom”

2019. szeptember 25. |

A Vylyan Pincészet irodalmi est sorozatának utolsó vendége a Magvető Caféban szeptember 26-án Szabó T. Anna lesz. Interjúnkban az est kapcsán beszélgettünk borról, irodalomról, a Berlinben töltött egy évről és arról is, hogy hogyan lehet a szűkülő térben is szabadon alkotni.

A Villányi Merlot-hoz A vallomás bora címmel írtál verset, mesélnél arról, hogy hogyan született ez az írás?

A bor számomra ünnepi ital, az egyszerű hétköznapok is felragyognak, ha az ember meggyújt egy gyertyát és kibont egy üveg jó bort. Különösen azóta becsülöm ezeket a perceket, amióta a gyermekeim már elég nagyok lettek ahhoz, hogy átaludják az éjszakákat, és megint lehettek végre hosszú békés és borzongós, borozgatós estéink kettesben, jó zene mellett. Egy ilyen szép estét választottam a vers megírásához is, ha jól emlékszem, még táncoltunk is egy keveset a férjemmel előtte itthon; ilyenkor megint vad kamasznak érezhetjük magunkat: eszünkbe jut a nyáresti kószálások szabadsága, a mediterrán vidékek fűszeres érzékisége.

A bor egyébként is az érzékeny emberek itala, legalábbis annak okoz igazán örömöt, aki az életben is a harmóniát, a természet nyomát keresi. Neked mennyire volt testhezálló a Vylyan felkérése?

Örültem neki, hiszen nemcsak azért illik hozzánk, mert mindig van itthon néhány üveg jó borunk (írtam már pár bordalt is korábban), hanem azért is, mert eszembe juttatja a szőlőhegyek hangulatát. Édesapám egy szatmári szőlőhegyen töltötte gyerekkora nyarait, és amint lehetett, vásárolt egy szőlőt a családnak: pár évig egy zalai hegyoldalon szüreteltünk, jó ideje pedig már a gyönyörű kicsi somlói szőlőben telnek az őszök. A kremsi borászoknál és egy jó barátunk kiliti szőlőjében is eltöltöttünk több baráti, és pár felejthetetlenül szerelmes nyári estét. Villány is gyönyörű emlék, az Ördögkatlan fesztiválon lépett fel egyszer Gyuri, én pedig csak gyönyörködtem a borban és a tájban. Ez utóbbi azért is szép volt, mert én, ha lehet választani, legtöbbször a vörösbor mellett döntök: felpezsdít, megszédít, megtáncoltat, pont nekem való. Langyos sült gesztenyével egyenesen álomszerű élmény: a nyár öröme és az ősz kesernyés édessége együtt.

Közel egy évig Németországban éltetek, hogyan teltek Berlinben a napok, mennyire volt könnyű megszokni az ottani mentalitást, életvitelt?

Nem volt nehéz, mert nemzetközi társaságban, idilli tudósközösségben éltünk, fantasztikus környezetben, és csütörtök esténként ráadásul a közös gyertyafényes vacsorákon finom borokat ittunk. Nem Berlin volt, hanem egy utópia. Berlint persze nagyon szeretem régóta, de így könnyű, hogy csak szellemi munkát kellett végeznem ott, és megmerítkezhettem a kultúrában. Annak, aki ott él, sokkal nehezebb minden, hiába soknyelvű, sokszínű, befogadó a főváros, a nyelv nehéz, felnőttként pedig különösen bonyolultnak tűnhet megtanulni – bámulatos, mennyire igyekeznek mégis azok, akik az utóbbi években és évtizedekben érkeztek oda.

Egy írónak alapvetően fontos az otthon fogalma? Nem akkor tud igazán alkotni, ha nem köti semmi, sem a haza, sem a gyökerei és folyamatoson mozog a világok között?

Íróként valóban hasznos utazni: fizikailag is máshol lenni, nemcsak gondolatban. A Határ című legutóbbi prózakötetem jó része ilyen utazások élményeiből született. A megértés feltétele, hogy kilépjen az ember a megszokottból, hogy messziről nézzen magára és a környezetére – ezt tizenöt éves korom óta tudom, amióta el kellett hagynom a szülővárosomat, Kolozsvárt. Másrészt viszont a hazatérés is nagy élmény, hiszen íróként éltető közegem az anyanyelv. Berlinben is Arany Jánossal töltöttem el hónapokat, és bárhová megyek, mindig viszek magammal magyar könyveket, a fejem pedig magyar versekkel van tele. Emberként is nagyon fontos nekem a haza, nőként pedig az otthon óvó fészek melege. Minden író világpolgár, de igazán abban a nyelvben érzi otthon magát, amelyen ír.

Az utóbbi években gyakrabban jártál haza Erdélybe, mennyire fontos, hogy az ember új élményeket szerezzen a múltja tereiben?

Idén nyáron mertem először végigautózni fél Erdélyt, nagyon szép út volt, egy besztercei költészeti fesztiválon léptünk fel, és hosszú román és angol beszélgetéseket folytattunk, izgalmas élmény; utána végigautóztam (sajnos futtában) a vasárnap reggeli Kolozsváron. Alig várom, hogy visszatérjek egy lazább hétre, nem csak két fellépés között.

Viszonylag fiatalon találkoztatok a férjeddel, Dragomán Györggyel, mennyire hatottatok egymás munkáira, stílusára, kinek miben van az erőssége?

Harminc éve tart ez a kamaszkori szerelem, egymást tanítottuk írni is, és az évek alatt én költőből prózaíró is lettem, ő pedig az utóbbi időben írt néhány remek verset. A leginkább mégis a Máglya című regényének örülök,  ez sok-sok költői részletből összeszőtt erős próza, ráadásul női főszereplővel, ebben érzem a legjobban az együttélés hatásait. Ennek ellenére remélem, hogy a saját külön  hang minden írásunkban felismerhető.

A családalapítás, a feleség és az anya szerepe hogyan egyeztethető össze az írással úgy, hogy meglegyen az egyensúly és az alkotáshoz szükséges állapot is megmaradjon?

Nehezen. Abból is látszik, mennyire, hogy férfi íróktól ritkán kérdeznek ilyet. Mivel mindig otthon dolgoztam, a szakmai hatékonyság szempontjából napi házi rutin idegesítően időrabló, ám a legnehezebb az érzelmi kiszolgáltatottság: hogy az ember mindig a teljes idegzetével ráhangolódik a szeretteire, próbálja átvenni a terheiket, vigasztalást és biztonságot nyújtani, de persze nem védhetem meg őket mindentől, főleg, hogy a gyermekeim is nagy kamaszok már. Ha a család gondja-baja tölti be az elmét, lehetetlen képzelt szereplők életére koncentrálni – van, amikor egyenesen árulásnak érzem. Amikor a férjem vagy a nagymamák időnként átvállalják tőlem a folyamatos gondoskodó jelenlét terhét (és örömét), mindig vadul dolgozom. Most olvastam egy cikket arról, hogy az csak praktikus mítosz, hogy a nők jobbak a többfelé figyelésben: bizony nagy terhet ró a házi angyal szerepe a mentális egészségünkre. Azt tisztelem a legjobban, aki előnyt képes kovácsolni ebből a hátrányból, és témává teszi, ami egyébként beszippantaná. Vasfegyelemmel minden kompenzálható – kár, hogy az írás nemcsak fegyelemből áll, de jóval kiszámíthatatlanabb és finomabb szövetű tényezők befolyásolják.

A Törésteszt novellái után a következő könyved már egy regény lesz?

Ezt sokszor és nyomatékosan megígértem már, úgyhogy most szűkszavúbb válasz következik: hátha.

Íróként szerinted milyen ma Magyarországon élni? Mennyire lehet a szűkülő térben is igazit, maradandót alkotni?

Műveljük kertjeinket, vágnám rá egyszerre cinikusan és naivan. Az egész világ szűkül, nemcsak Magyarország, és ahogy világégések előtt szokott, ismét radikálisan eltérő vélemények ütköznek a megegyezés legkisebb reménye nélkül. Ráadásul egy kataklizma sem segíthet már, hiszen közel vagyunk ahhoz, hogy elpusztítjuk az egész élhető Földet, és ilyen kilátások között röhejesnek tűnhet a   kertművelés. Mégis: kitartóan és kínlódva keresem és próbálom megteremteni magam körül a harmóniát, és makacsul hiszek abban, hogy megtalálhatjuk a közös pontokat, a kapukat a kertfalakon, vagy az átköszönést és beszélgetéseket a kerítéseink felett. Bizalom kell hozzá, sőt, szeretet – és ez irtózatosan nehéz feladat, mert nemcsak a félelmeinket kell legyőzni hozzá, de vállalni kell azt is, hogy belebukunk, azt, hogy most is csak (ismét) – nem, nem balekok, hanem hogy: – áldozatok leszünk. Paradox módon újra meg újra vállalni kell a bukás lehetőségét. Nincs nagyobb bátorság, mint a bizalom. Minden csecsemő bátor, és minden felnőtt gyáva. Ha másban nem: a gyermekeinkben bíznunk kell legalább. Akkor talán nem fogjuk annyira szégyellni magunkat, hogy már megint ide jutottunk.

Bővebben a programról ITT!

Fotó: Dragomán György

Szólj hozzá te is!

Még több Kultúra