Hogyan lett az életed része a zene?
Kislányként a szüleim magukkal vittek a Kecskeméti Színház nagyoperett-előadásaira. Négyévesen már tudtam, hogy színésznő akarok lenni, gyönyörű ruhákban szeretnék énekelni, táncolni. Ezt olyannyira komolyan gondoltam, hogy tizenegy évesen ugyanebben a színházban négy alkalommal is én játszottam Örzsét, Háry János szerelmét, tizennégy évesen pedig már énekelni tanultam – hamar kiderült, hogy a hangomban „ott van” a zenedráma. Bár az iskolával gyakran ellátogattunk az Operába, a műfajról nem alakult ki bennem egy pontos kép: mindössze annyit láttam, hogy két meglett ember hosszan énekel, és valahogy nem hiszem el nekik, hogy fiatalok, frissek, szerelmesek. A hangjuk viszont lenyűgözött. Hamar az opera mellett döntöttem, mivel tudtam, hogy színpadi műfajról van szó, így legbelül színésznő maradhatok.
Mi zajlik benned, amikor a színpadon állsz?
A művész számára az opera egy szeánsz, amelynek a legelső pillanatai az öltözőben kezdődnek. Amikor kisminkelnek, megcsinálják a hajam, még hétköznapi ember vagyok, aztán felöltöm a jelmezem, és már egy másik ember néz vissza a tükörből. Hosszú percekig nézem magam, és átgondolom, mi következik. Elhatározom, hogy ma is sikerül majd a közönséget bevonni a játékba. Megígérem magamnak, hogy minden pillanatot újként élek meg, és nem félek a nem várt érzelmi hatásoktól. A takarásból megnézem a helyszínt, a karmestert, a közönséget. A színpadra már egy elrugaszkodott énem lép. Tetőtől talpig rezeg bennem a zene. Már nem morfondírozom olyan dolgokon, hogy mi lesz velem „hangilag” az egyes részeknél, hogyan énekelhetnék még szebben. Éveken át rettegésben tartottam magam emiatt, ma már azonban ismerem a titkot: az ének akkor szép, ha szabadságban születik.
Milyen hatással vannak rád a szerepeid? Volt olyan, amiben nehezen találtad meg magad, és volt, ami szárnyakat adott?
Carmenként debütáltam, akinek a jelmezét tizenkét éven át, mintegy százszor öltöttem magamra. Ez a szerep teljesen kizsigerelt, úgy éreztem, elvette az életem. A szerződésembe belefogalmazták a hajszínemet, a hajam hosszúságát, a napbarnított bőrömet… Bár ennek a figurának köszönhetem a világkarriert, és a lányom is róla kapta a nevét, mégis úgy döntöttem, megválok tőle. Most újra szabadnak érzem magam. A szerepek közül leginkább a bartóki Judit-típusokat, a pszichodrámai jellemeket, a speciálisan komplikált egyéniségeket szeretem. Egyik nagy álmom Strauss Salome-ja, de tele van a lelkem olyan meg nem született karakterekkel, akiket alkotótársaimmal, Zombola Péter zeneszerzővel és Gergye Krisztián koreográfussal keltünk majd életre – ahogy tettük azt a most debütáló kamaraoperánkban, az … és Echo-ban.
Mit jelent számodra az opera műfaja?
Nem hiszek a műfaji korlátokban. A közönség ne halljon mást, csak zenét, ne lásson mást, csak táncot, de feledkezzen bele a történetbe. Az előadó felelőssége nagy, elég egy másodpernyi kihagyás, és a szoros kötelék, amellyel a nézők érdeklődését fenntartjuk, meglazul. Felébrednek, és nem tudják átélni azt az érzelmi hatást, ami olykor katartikus tud lenni. Én azért lépek a színpadra, hogy a darabot szolgáljam, átadjak néhány fontos üzenetet a közönségnek – és magammal rántsam őket a teljes időtlenségbe. Szabadon zuhanok, és vakon bízom a pozitív hatásban.
A zenén túl mi az, ami kitölti az életed?
Kétgyermekes édesanya vagyok, két fellépés között a chicagói DePaul Egyetemen tanítok, szabadidőmben futok, jógázom, olvasok és főzök. Bár Chicagóban élek, igazán otthon Magyarországon érzem magam.
