Réka, mindenképpen rekorder vagy nálam. Amióta elindult a Pura Poesia, azóta próbállak téged elhívni, de olyan sűrű életed van…
Hát, ami sűrű volt, az 2017 és 2018. Nagyon-nagyon sok minden történt és mindez változtatott rajtam gondolkozásban, szakmailag. Kezdődött ez az egész a Berlin dologgal, a Testről és lélekről sikereivel, jöttek az elismerések, majd a Shooting star, kaptam Jászai Mari-díjat, szóval egy csomó olyan dolog történt, ami…
Amik fontos pillanatok…
Nagyon!
Neked mi a siker? Hogyha egy film nagyon jól sikerült, elismerték, vagy ha mondjuk kapsz egy díjat, vagy egy előadás, amin ötödjére tapsolnak vissza?
Ez jó kérdés, mert…. nagyon-nagyon jó érzés díjat kapni, én szeretek is díjat kapni, kimondom: szeretek díjat kapni, szeretek külföldre járni, szeretek fesztiválokra járni és szeretem azt, amikor a filmedet elismerik és te is el vagy ismerve ezáltal. Viszont azt még jobban szeretem, amikor azt érzem, mondjuk egy forgatáson, hogy a stáb tagjai elismernek, mondjuk öt nap után. Vagy elkezdenek másképpen nézni rám. A kamera mögül, vagy a statív mögül. Apám mondta mindig, aki kellékes volt a színházban, hogy figyeld meg, hogy akkor leszel igazán jó, hogyha a díszítők beállnak a takarásba megnézni a jelenetedet.
Amikor ez megtörténik, akkor eszedbe jut, mondjuk apukád?
Mindig! Sőt, amikor dolgozom egy forgatáson vagy a színházban, mondjuk egy kellékessel, akkor mindig az apukám jut eszembe, aki mindig azt mondta, hogy ő akkor végzi jól a munkát, hogyha nem veszik őt észre, viszont minden pontosan a helyén van, és nem tudnak belekötni. Ez az alázat és hozzáállás, amitől nagyon sokat tanultam…
Gyerekkorod óta valahogy ez a színházi légkör benne van az életedben, mondj még egy tipikus történetet.
Én nagyon sok próbán ültem az apukámmal bent a fénytechnikus pultban, ahol akkor még kézzel kellett irányítani mindent. Hatalmas élmény volt, hogy megy mondjuk egy előadás, te ott ülsz apukáddal, ahol tompítva van kicsit a hang, és egyszer csak azt mondja, hogy „na most!” – most kell húszról feltolni nyolcvanra, de úgy, hogy azt a néző ne vegye észre, és azt te csinálhatod, pár évesen. Az apukád megengedi. És ezt senki nem tudja rajtatok kívül.
Igen, varázslat a szakmád, és az is, ahogy beszélsz is róla. Neked volt B opciód?
Szóltam a családtagjaimnak, hogyha azt érzik, hogy középszerű vagyok, vagy nem működök jól, szóljanak. Nem akartam sose középúton megmaradni, nem akartam egy megtűrt színész lenni, aki hát olyan „helyes”. Sokat akartam dolgozni azért, hogy még többet tanuljak és még jobb lehessek. Emlékszem, amikor Sirályt próbáltuk a Nemzetiben, csak azért jártam be, amikor a Básti Juli próbált, hogy nézhessem őt. Lenyűgözött az az energia, az a tehetség, az a személyiség, ami neki van.
Neked szükséged van példaképekre?
Mostanában olyan példaképeket keresek, akiknek összejött mondjuk a szakma, sikeresek abban, amit csinálnak, mondjuk színészek – szűkítsük a kört, együtt vannak és még gyerek is van.
Na, hát akkor ki vele, kiket találtál?
Hát én arra jutottam, hogy Básti Juli – Puskás Tamás együtt van, Rudolf Peti – Nagy-Kálózy Eszter szintén, és nagyon tisztelem emiatt őket. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy – le kell kopognom –, megtaláltam azt, aki a szövetségesem, a barátom, a szerelmem, a gyerekeim apja. Tíz éve együtt vagyunk, és az ember azért mérlegre teszi, hogy Úristen, ez így tud menni több évtizeden keresztül? Erre mi a recept? Aztán megnyugszom, hogy kevés, de van erre példa.
Nekem is van példaképem az irodalmi területen – Szabó Magda. Vele kapcsolatban dolgoztunk is együtt. Te verset mondtál. Ez egyébként része az életednek? Tehát a vers, vagy verset mondani?
Nagyon kevéssé. Hálás vagyok Mácsai Pálnak, mert ő nagymestere ennek, és nagyon sokat tanulok tőle ilyen téren. Nincs bátorságom a versmondásban, legutoljára az egyetemen mondtam verset, de nagy tervem, hogy egyszer megtanuljam elmondani az Apokrifet Pilinszkytől. Sokszor mondom is Mácsainak, hogy mostanában megint nem lesz időm, de…
Hogy érted?
Hát úgy, hogy kisbabát várok, úgyhogy most megint nem lesz időm, de utána ismét szóljon nekem, mert szeretném magam ilyen helyzetbe hozni.
Van egy könyvsorozat, ami kapcsán filmet is forgattál, és nekünk is volt közös fellépésünk – ez Kondor Vilmos Budapest szériája, a film pedig a Budapest Noir.
Kondor Vilmos nagyon filmesen ír: egyből ott vagyok, egyből látom, egyből megyek vele és egyből érdekel. Imádom azt, hogy beemel akkor élő hírességeket a budapesti képbe, például Karády Katalint. Bejön egy nőalak, aki behoz egy kort, egy hangulatot.
Mit adott ez a film?
Nagyon szerettem és mindent megcsináltam, levágattam a hajamat érte, végre egy főszerep volt, ahol oda kellett rakni teljesen magamat, több napon keresztül végig tudtam vinni egy karaktert, ami nagyon fontos. Kondor az első olyan író, akinek a sorozatát végig elolvastam abban az időszakban, mert behúzott ez a világ. Jól esett, hogy nem azért olvasom, mert tudom, hogy muszáj, hanem mert érdekelt.
Említettük a Testről és lélekrőlt, a Budapest Noirt, – ezek hangosabb sikerek voltak. Van azonban emellett még egy előadás, ami felejthetetlen, megrázó – a Péterfy-Novák Éva Egyasszony darab.
– Akkor volt egy éves a kislányom, és addig nem dolgoztam. Tudtam, éreztem, hogy vissza szeretnék jönni, hogy ki merek állni újra. Akkor hívtam Orlai Tibort, aki jelezte, hogy lesz egy monodráma, most castingolnak rá, ez volt az Egyasszony castingja, amire Paczolai Béla engem választott. Kétkedtem, hogy egy egy éves gyerek mellől egy ilyen történettel kiállni monodrámaként – ez maga a hülyeség – mindenki azt mondta, hogy elmebeteg vagyok, hogy egy ilyen nehéz történettel jövök vissza, én viszont egy pillanatig nem éreztem, hogy nem vagyok normális, azt éreztem, hogy ez egy olyan ügy, ami mellé oda kell állnom. A férjemmel (Csányi Sándor színművész – szerk.) pont először mentünk végre el kettesben négy napra Csehországba kocsival, amikor elkezdtem olvasni neki a szöveget. Mikor végeztem, azt mondta, hogy most öt percig ne szólj hozzám, majd megszólalt: „Ez lesz életed egyik legmeghatározóbb előadása.”
Mennyi jut el abból, hogy mit adsz a darab által a közönségnek?
Rengeteg szürreális történetet hallgattam végig az elmúlt négy évben, rengeteget… Rengetegen lettek rosszul az előadás alatt, ami számomra nagyon fura érzés…És nagyon-nagyon érdekesek utána a beszélgetések. Erős csatornákat nyit meg a darab, a beszélgetések után nehéz hazamenni, van olyan, hogy csak sírva-zokogva megyek végig az úton, merthogy kell. Valaminek ki kell jönni…
Sok könyvről beszéltünk, meg könyvhöz kapcsolódó előadásról meg filmről, és ha mondjuk innen hazamész és este beesel az ágyba, akkor a lányodnak, Lucának mit fogsz mesélni?
Nagyon sok Janikovszky Évát olvasunk, meg Lázár Ervint, de az a legjobb az egészben, hogy kiskora óta úgy neveltük a férjemmel, hogy a keze ügyében legyen mindig olyan könyv, amit le tud venni és a korosztályának megfelelő. Úgyhogy nem tudom, mi lesz a ma este, ezt ő dönti el mindig.
