Marie Claire Olvasói Klub – Elena Ferrante: Az elvesztett gyerek története

2019. november 01. |

Kéthetente pénteken Juhász Anna mesél nektek épp aktuális olvasmányáról, legyen az könyv, novellás- vagy verskötetet.

Teljesen biztos vagyok abban, hogy kétféle ember létezik: az egyik, aki még nem olvasott Elena Ferrante könyvet, nem olvasta például a Nápolyi regényeket, ezért nem vált rajongóvá, a másik, aki már igen.

Én az utóbbiak széles táborába tartozom, és túlzás nélkül állíthatom, hogy a szerző minden egyes könyve – a Nápolyiak mellett a Tékozló szeretet vagy akár a Nő a sötétben – megtanított valamire. Olyat mutatott az emberi kapcsolódásokról, érzésekről, az életről, ami ismerős volt, nagyon, de írott szövegben soha így nem szembesültem még vele korábban. Ezekben a könyvekben minden valóságos, úgy szokták mondani, olyan “életszagú”, persze leginkább annak, aki volt már Dél-Olaszországban. Én éveket éltem Rómában, sokszor kirándultunk Nápoly környékére, így a regényekben megidézett szegénység, a tekintetek, döntések, a családi struktúra, a nők kiszolgáltatott helyzete, a hallgatás és az üvöltés nagyon ismerős volt.  Habár az ottani nyelvjárást nem beszéltem, de hasonló életekkel találkoztam. Menjünk azonban picit távolabb. Van ez az írónő, akinek a személye csupa titkozatosság. Hazánkban a híres Nápolyi regényfolyamát 2016. őszén kezdte el a Park Könyvkiadó kiadni, éppen egy időben azzal a világsajtót megrengető hírrel, hogy egy Claudio Gatti nevű oknyomozó újságíró leleplezte, inkább leleplezni vélte az Elena Ferrante álnév mögött rejtőzködő személyt, Anita Rajat. Ő egy Olaszországban élő német fordító, és történetesen Domenico Starnone olasz író férje (itthon a Hurok című könyvét ismerhetik az olvasók), akiről már szintén híresztelték, hogy ő maga Elena Ferrante. Érdekes módon vagy inkább szimpatikus módon az olvasók megértették, hogy Ferrante nem akar színre lépni (“húsz évvel ezelőtt egyszer és mindenkorra úgy döntöttem, nem kérek a hírnévvel járó szorongásból“-nyilatkozta), így védelmükbe vették, és a botrány elült. Sem a kiadó, sem a szerző nem kommentálta az ügyet.

Ferrante Nápolyi regényeinek főhőse két lány, aki a lapokon felnő, a gyerekből felnőtt nő lesz, a cipész lányából feleség, anya, majd számítástechnikai cég tulajdonos, a magát csúnyának tartó, gátlásos, szemüveges lányból egyetemista, majd írónő. Életük során megtapasztalják a nyomort, hisz onnan jönnek. A szegénységből, don Achille árnyékából, a kisszerű nappalik, piszkos utcák sokaságából. Bennük mégis más vágy pislákol, különbözőképpen, de egymásba fonódóan. A maguk módján mindketten igyekeznek mielőbb kitörni ebből a létezésből – házassággal, tanulással, megannyi döntéssel, költözéssel. De valahogy örökké együtt, örökké külön – törjön százegyszer százszor-tört varázs – jut eszembe Ady verse. Hisz mennyi fájdalom és mennyi varázslat lehetősége hálózta be a nápolyi utcákat, a telepet, az életüket. Lila és Elena története egy valós és életszerű barátság története, mégis nehéz hasonlót találni hozzá az életben vagy az irodalomban. Barátság – vagy inkább összetartozás, sorsközösség? Örök verseny és örök cinkosság? Bizalom, leginkább. Még akkor is, ha épp a két lány/nő évekig nem is beszél egymással. Az első három kötet után, mikor belemerültem Az elveszett gyerek történetébe, persze faltam a sorokat, mert vártam már, mint egy jó sorozatnál, merre folytatódik a történet. Ezt most nem is írom le, mert olvassa el mindenki. De egy jó könyv ennél sokkal többről szól – a nyelvről (Matolcsi Balázs után most Verseghi Anna a fordító), és mindarról, amit a nyelven keresztül kapunk. Ferranténál különösen sokat: világokat, történelmet, rétegeket, eddig sosem ismert mélységben a nápolyi “kisemberek” valóságát. Szabó Magda Az őz könyve Encsy Eszterrel és Graff Angélával sokszor eszembe volt az olvasásnál. Míg ott Eszter, itt Elena szemszögéből hallunk mindent, de nekem a két kötetben nagyon erős párhuzam a gyerekkori traumák, életek és sorsok terhe, ami alatt a szereplők sokszor összeroskadnak. A telep, a gyár, a Solarák, a viszonyok, a féltés, az összehúzott szemek és a két lány párhuzamos története: ki vitte többre, ki lett boldog, ki az erősebb? Lila a negyedik kötetre sem változott, “ugyanaz a nyughatatlan teremtés volt, mint mindig, és ugyanúgy áradt belőle a delejes erő, ez tette páratlanná. Bármit csinált, …mindent intenzívebben csinált, mint ahogy mi tettük a dolgunkat.” Ha erő, ez nála kifogyhatatlan. Engem azonban végig egy kérdés izgatott még – mit ad az olvasás vagy írás, aminek szerepe az egész regényfolyamon végighúzódik? Lila kisiskolásként írt egy történetet, amit Elena a tanránőjüknek meg is mutatott, s habár jó volt, az mégsem értékelte. Lila, aki falta a könyveket, aki mindenkinél eszesebb volt – a gyári munkás Lila, aki már senki levelére nem válaszol felnőttként, így gondolkodik: ” Csak az ír, aki arra vágyik, hogy valami túlélje őt. Nekem pedig élni sincs nagyon kedvem. ..Méghogy írni? Na ne.” – Inkább eltűnni, nyomtalan.

Kiábrándultság és névtelenség, szeretet és elfogadás – annyi érzést hoz fel ez a könyv, hogy nem lehet könnyek nélkül megúszni. De talán nem baj, ha egy mai szépirodalmi mű ilyen nagy hatással van ránk. Megéri.

#marieclaireolvas #Mcolvasóklub #közösségvagyunk

Szólj hozzá te is!

Még több Kultúra

On the Spot: Gido és a törzsi asszonysors cseke eszter

On the Spot: Gido és a törzsi asszonysors

Barcelonai botanikus kertben zenél a Belau belau

Barcelonai botanikus kertben zenél a Belau

Ezeket a filmeket díjazták a Verzió Filmfesztiválon díjazott

Ezeket a filmeket díjazták a Verzió Filmfesztiválon