Tóth Kinga: „A mi szerepünk pontosan annyi, mint a papucsállatkáé”

2019. november 04. |

Tóth Kinga vizuális- és hangöltő, író, performer. Előadásai szinte minden érzékünkre hatnak, felerősítve a belőle áramló impulzust, melyet társadalomkritikus üzenetei tesznek még erősebbé. Véleményét intermediális eszközökkel a lehető legtöbb csatornán közvetíti, ezzel számos nyugat-európai kulturális díjat és elismerést bezsebelve. Legfrissebb büszkesége a Hugo Ball támogatói díj, melynek átadóját követően kérdeztük sajátos művészetéről, a klímaharcról és az apokalipszis utáni életről.  

Kevés kortárs művész mondhatja el, hogy önálló profilja van a Wikipedián. Ott mégis “csak” dalszövegíróként említenek. Amit viszont te csinálsz, vizuális hang-költőként – jóval összetettebb művészetnek tűnik a dalszerzésnél. Te mit írtál volna a foglalákozásodhoz? 

Ó, hát a Wikipédián van minden, például, hogy Németországban németet tanítok, és mondjuk az még rendben is van, hogy németet tanítok, mert valóban csináltam ezt évekig Vas megyében és Budapesten is (német irodalomtudományt és nyelvészetet tanultam és van tanári diplomám is), de hogy mindezt Németországban, az azért kicsit merész, igaz, laktam huzamosabb ideig Berlinben és jövőre is ott fogok élni.

Azt szoktam mondani, élő szövegtesteket hozok létre, vegyítem a szöveg vizuális, hangi, performatív és persze írott világát és ezt több nyelven, performanszokkal adom elő, térinstallációkat készítek, kiállításokat, videómunkákat, workshopokat, előadásokat tartok a témában – talán az intermediális alkotó a legtalálóbb kifejezés erre.

Németországban első magyarként te vehetted át a Hugo Ball támogatói díjat, mellyel olyan német nyelven alkotó írókat támogatnak, akik más művészeti ágakban is tevékenykednek. A számtalan projekted közül mit gondolsz, melyikkel vívtad ki a zsűri elismerését? 

A Hugo Ball díj zsűrijét nem ismerem, de annyit megtudtam a döntési folyamatról, hogy fel is terjeszthetnek a díjra, illetve, hogy olyan alkotókat díjaznak, akik Hugo Ball szellemiségében alkotnak, intermediális vagy performatív irodalommal foglalkoznak. Egyelőre még a nagy eufóriában nem jöttek a hírek, de az bizonyos, hogy a short listben benne lehettem korábban is, mert elkérték az adataim és elérhetőségeim mindkét német kiadómnál (Thanhäuser-Ausztria, parasitenpresse-Németország – B.Zs.), de a zsűritagok irodalomkritikusként is tevékenykednek, így nem lehetett tudni, pontosan mi miatt kellenek az adataim. És akkor jött a telefon pár héttel ezelőtt, hogy nekem ajánlották a támogatói díjat.

2013 óta dolgozom német nyelvterületen, az évekkel egyre többet: most jelent meg a harmadik német nyelven írt kötetem (2014-ben Solitudenél az All machine, Kalász Orsolya és Monika Rinck fordításában; 2016-ban önállóan írt német kötet: Wir bauen eine Stadt (parasitenpresse), 2019 PARTY (szintén önállóan németül írt kötet, parasitenpresse – B.Zs.) és Maislieder. Ezek a köteteim is intermediálisak, grafikákkal, rajzokkal, zenei anyagokkal, és 2014 óta a munkáimat performanszokkal adom elő, főleg német nyelvterületen, de Angliában, Skandináviában, Franciaországban és most Svájcban is voltak kiállításaim, térinstallációim – idén egy nagyobb térinstallációm Grazban az Off Galerie-ben, és két nagyobb performanszmunkám: TRANSIT (Tell me about magic), és MARIAMACHINA. Mindkettő egész estés irodalmi szövegekre épülő, de videót, térinstallációt, zenét is magába foglaló előadás. Ezek idén nagy sikerrel mentek, jövő évben a Trafóban alkalmam lesz magyar nyelven is bemutatni őket. Illetve 2018-ban felterjesztettek a Berhard Heidsieck-díjra, itt is hangköltőket, performereket díjaztak. Azt gondolom, ezek a munkák irányíthatták rám a zsűri figyelmét.

Kinga a MARIAMACHINA c. noise-mise előadásán

A díjjal az eddigi összművészeti tevékenységet honorálják, de a tavalyi performanszok és az idei kötetek-kiállítások biztosan nagy szerepet játszottak az eredménynél. A német nyelvű munkák számítottak elsősorban, a friss kötet is, illetve a más jellegű összművészeti munkák.

Határtalanul boldog vagyok és nagyon hálás. Számomra a német avantgarde, és pont Hugo Ball munkássága rengeteget jelent, meg is osztottam a közösségi médiában a Karawan c. verset, ami az egyetem óta nálam van, rajta az órai jegyzetelésem, mindenhova hordom magammal. Az, hogy pont a neki dedikált díjat kaphatom meg, a legnagyobb megtiszteltetés. Igyekszem ehhez méltóan tovább dolgozni.

Szövegekkel dolgozol, amelyek nem csak megszólalnak, de láthatóvá is válnak. Kezdetben a munka grafikai, zenei része, vagy maga az írás kezdett el foglalkoztatni? Hogyan eszkalálódott ez összművészetté? 

Ezt a kérdést sokszor megkapom és továbbra is nehéz erre válaszolnom. Nincs hierarchia itt sem, nincs dominancia, hanem terjedés, rétegződés és összeolvadás. Kiskoromtól találok ki történeteket, amiket rajzokkal, dallamokkal fejezek ki. Az, hogy más időben vagy intenzitással jelentek meg a munkáim, elsősorban annak köszönhető, hogy nem volt mindig lehetőségem egyszerre publikálni a komplex anyagot, a mostani albumomban valósul meg először, hogy szöveg, grafika, fotó, vizuális költészet, zene és videó is megjelenik egy tárgyon belül, ezt már csak úgy lehetne fokozni, ha a teret is installálhatnám hozzá és performanszot is mutathatnék be. Ez Németországban már 2014-ben megvalósult, a PARTY c. munkámmal, itt minden szegmenst meg tudtam egyszerre mutatni, azóta is vannak ilyen előadásaim Európa-szerte, idén pedig az Off Galériában, Grazban rendeztem teret könyvvel és a már fent említett formátumokkal.

Milyen hatást szeretnél elérni a performanszaiddal? Hogy érzed, mennyire tudják befogadni azok, akik laikusként, például első alkalommal jönnek el egy előadásodra?

Szeretnék párbeszédhelyzetbe kerülni, minden munkám foglalkozik társadalmi kérdésekkel is az esztétikai-formai dolgok mellett, és nem is áll meg a performanszoknál, előadásoknál. Szeretem a kerekasztalokat, a workshopokat, az interaktív formátumokat, ahol lehetőség van megvitatni a „feldobott” témákat. Hiszek abban, hogy a kommunikáció vezet a megértés és a változás felé. A reakció attól is függ, milyen munkát és hol adok elő. Korábban a kicsit keményebb performanszaimnál kaptam hideget-meleget, most azt hiszem, mondhatom, hogy komplexebbé váltak a munkáim, átgondoltabbak és összetettebbek és több lehetőséget adnak a kapcsolódásra. Idén sok csoportos munkában is részt veszek, épp most jövök egy művészeti fesztiválról, ahol öt másik alkotóval adtunk elő egy kétórás zenei-videós-szöveg-performanszot, ahol rendkívül fontos a figyelem, a koncentráció.

Kinga a TRANSIT-Tell me about magic c. grazi egész estés performanszán

Németországban tagja vagyok egy halló és nem halló író-performerekből álló kezdeményezésnek is, ahol nem halló német „írók” munkáit fordítjuk németre és adjuk együtt elő, ez is egy közös performanszakció, rengeteg háttérmunkával és egy teljesen új formátum. Ennek most nagy sikere van, hisz a közönség is vegyes és utána végre alkalom nyílik a két csoport találkozására és beszélgetésekre is. Az elmúlt években szerintem letisztultabb ugyanakkor komplexebb is lett a munkám, nyitottam kifelé is, használom a pedagógiai és kommunikációudomány területen szerzett ismereteimet és tapasztalataimat, emiatt azt hiszem, jobban megközelíthető – ez is a jelenlegi célom.

Több munkád kapcsolódik a klímaváltozáshoz. Te magad mikor döbbentél rá, hogy fontos ezzel a problémával foglalkozni? 

Falun nevelkedtem, nagyon korán megismertem a növény- és állatvilágot, nem tanultam meg félni vagy undorodni állatoktól, kimaradt az ítélkezés. Ugyanakkor az állatfeldolgozás is a gyermekkorom része volt, kiskorom óta nem szeretem a húst. Gyerekként nem volt lehetőségem komolyabb döntéseket hozni, vagy nem voltam elég bátor, szerettem volna, ha elfogadnak, de a felnőtt életem húsmentes és már jó ideje tejtermék- és mézmentes is. Nem eszem meg, ami nem az enyém, ami nem nekem készült.

Azóta az egészségem is sokkal jobb. Igyekszem kevés erőszakot tenni a természeten, nekem ez teljesen normális. Van még mibe beleásnom magam persze, most már egyre több tanulmány, gyakorlati eljárás elérhető a témában, gyakorlatilag állandóan szembejön ez a kérdés, sokat nem kell ezen gondolkodni, meg most már idő sincs erre. Eleinte nem volt egyszerű vegánként élni, az ember rengeteg bírálatot és megbélyegzést kap, gyakorta válik vicc tárgyává. Akárcsak a feminizmusnál, szinte szitokszóról beszélünk – ami megint csak érdekes, hisz mindkét irányzat az egyenlőségről szól, ami a mostani társadalmi felállásnak valami miatt még mindig ellenszenves.

Az egyik versedben az apokalipszis utáni világot vizionalizálod, ahol hártyás végtagú, nyálkás entitásokká változnak a túlélők. Ezt a világot a katasztrófa ellenére harmonikus, melankolikus közegnek írod le. Mi inspirált ehhez? 

Az ember kénytelen volt (a valóságban lesz) megváltozni, ez egy embernélküli, ember utáni világ már, épp ezért van remény az átalakulás után a jövőre, a fejlődésre. Megszűnik a hierarchia, az ember (vagyis a továbblépett, katasztrófa utáni lény) dominanciája és az ebben való hite eltűnik, egységes (posztapokaliptikus) biomasszaként élünk tovább. Ahogy az ember felfogja, hogy valójában a kukacok, a baktériumok és a vírusok felettünk állnak (ha már muszáj hierarchikusan gondolkodni), és belőlünk táplálkoznak, valójában ők a csúcsragadozók, talán minden menthető.

A legjobb azonban az volna, ha felfognánk, hogy ez egy körforgás, ahol a mi szerepünk pontosan annyi, mint a papucsállatkáé, ha mi nem vagyunk elég egészségesek, már mérgezzük is a belőlünk táplálkozóakat, arról meg nem is beszélve, hogy összevissza gyilkolásszuk egymást és a többi élőlényt. Hát nem ostoba és primitív dolog ez? Szerintem ez eléggé messze áll az ember által oly nagyra becsült intelligens gondolkodástól, sokkal inkább az önelégültség jut erről eszembe és az erőszak-kommunikáció. A természet viszont visszaveszi a magáét, a változás elkerülhetetlen.

Augusztusban megfogadtad egy Youtube videóban, hogy megpróbálsz kevesebbet szemetelni. Azóta sikeres lower waste életmódot folytatsz? 

A zero waste egyelőre nem jött össze. Növényi alapon étkezem sok éve, minimálisan vásárolok új ruhákat és semmiképp sem állati eredetűeket, viszont hordom a korábbi ruháimat, igyekszem minél kevesebbet szemetelni. Így is becsúszik időnként egy-egy csomagolóanyag, de ezekből most installációkat, montázsokat készítek, gyakorlatilag feldolgozom a szemetemet. A most megjelenő albumomban már láthatóak az első ilyen jellegű munkáim. Szóval tennivaló az van még, most így kompenzálom, hogy nem minden megy még tökéletesen.

Mit vársz el egyéni szinten az emberektől, és mi az, amivel te művészként tenni tudsz a környezetvédelemért?

Igyekszem megértéssel, elfogadással élni, nem sok értelme van embereket támadni vagy kritizálni a húsevési és pazarlási szokásaik miatt – holott legszívesebben azt tenném néha, egészen fantasztikus, hogyan tudják emberek elhitetni magukkal, hogy jó nekik, a gazdaságnak és a környezetnek, hogy támogatják az állatok rendkívül költséges és felesleges legyilkolását és kínzását. Ugyanakkor mindenkinek ajánlom az Uralom című dokumentumfilmet, hogy legalább legyünk tisztában azzal, mit eszünk, az honnan jön, hogy mérgezi a testünket és a Földet, mihez járulunk hozzá minden egyes húslevessel. A boldogan éldegélt csirke története is egészen Benedek Elekes, de ez a privát véleményem. Senki sem tökéletes, én is szemetelek még mindig, nincs értelme bíráskodni, de őszintén, nagyon-nagyon szeretném, ha megértenénk végre, hogy ez nem fikció: „ég a ház”, és igenis lehet egyénileg is tenni ezért, a nagy konszerneket, gyárakat is emberek irányítják, higgyünk már kicsit jobban magunkban meg egymásban.

Fotók: Zergi Borbála, Larissa Zauser, Richard Edelsbrunner

Szólj hozzá te is!

Még több Kultúra

Molnár Emese: “A várakozás fontos része annak, hogy megkapjuk, amire vágyunk” jamese

Molnár Emese: “A várakozás fontos része annak, hogy megkapjuk, amire vágyunk”